Callas-Bartoli

Azt az izgalmat, ami Budapesten megelőzte Cecicilia Bartoli felléptét még egy szovjetunióbeli vendégváráshoz is tudnám hasonlítani: 1986-ban hoszszú évtizedek után Moszkvában és az akkori Leningrádban  koncertezett az akkor már nagyon idős Horowitz, s nincs az az uralkodó, aki annyira meghódította volna az orosz világot, mint a közönséget már sok évtizede elvarázsoló zongoristafenomén. A névsor persze teljesen önkényes, de alighanem egy ilyesfajta fölsorolásba illik Cecilia Bartoli minapi budapesti szereplése is. Amikor a plakátok megjelentek az utcákon, már rég nem lehetett kapni jegyet, s a budapesti zeneélet egyik legjelesebb személyisége szűkebb körben azt találta mondani, „mindent kérhettek tőlem, csak jegyet nem.” Ebből mindjárt következik, hogy a hazai publikum hálás lehet az Operaháznak és a Művészetek Palotájának, hogy három estére a Duna partjára csábította a pályája delelőjén lévő énekesnőt, aki napjaink egyik legünnepeltebb világsztárja. Ebben a szervezésben oroszlánrész jutott Fischer Ádám operaházi főzeneigazgatónak, akit két évtizedes munkakapcsolat fűz Bartolihoz, s aki – az olasz mezzoszoprán saját értékelése szerint – a világ muzsikusai közül Barenboim mellett a legnagyobb hatással volt rá.
Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy előrevetítsük, a sztár a világ annyi zenés színháza után itthon is zajos sikert fog aratni. Így is történt: magam a harmadik koncertre tudtam üggyel-bajjal s csak az utolsó pillanatban jegyet venni. A kirobbanó ünneplés e hét első napján sem maradt el. Pedig Bartoli, akit nemzetközi pályáján Karajan indított el, nem ismert repertoáráriákat adott elő, mondjuk, a Carmenből vagy a Figaro házasságából. Nem, a díva – mert hiszen az – ezúttal az éneklés mellett tanított is: megtudhattuk tőle, ki az a Maria Malibran. A XIX. század elejének ünnepelt, s tragikusan rövidre szabott életű énekesnőjének szentelte Bartoli ezt az estet, amellyel egyébként esztendők óta járja a világot. Nevesincs zeneszerzők munkadarabjait hallgattatta meg velünk, aztán persze akadt egy-két Rossini, Donizetti és Mendelssohn is. Nem lévén szakértő, csak kitartó zenebarát, így tehát nem vállalkozom arra, hogy hangját méltassam, megteszik ezt a nálam hivatottabbak: valószínűleg mindent tud énektechnikailag, amit tudni kell, s azon túl még azt is, hogy miként lehet elvarázsolni a közönséget. Megjelenése elbűvölő, a hatást csak fokozza, hogy a szünetben ruhát vált, de persze a piros meg a kék ruhaköltemény csak külsőség. Együtt él a zenével, a nagyon szépen játszó, a zürichi opera zenekarából alakult La Scintilla együttest is tereli-irányítgatja karjával; arcán, mimikájában, mozgásában ott a muzsika minden rezdülése, árnyalata. Elámító, szinte hihetetlen könnyedséggel énekel, olykor az ember azt kérdezi, hogyan is vesz levegőt: Rossini Hamupipőkéjének megismételt áriájában, de persze a többiben is, szinte észre sem vettük, hogy a biológiai teljesítőképességnek alighanem a felső határán libeg-táncol-remeg-ujjong ez a hang, de e trapézon olyan magabiztosan „mozog”, mint ahogyan mi a járdán lépkedünk. Talán a mai idők Callasa járt közöttünk, bár a hangterjedelme alighanem szűkebb, mint nagynevű sztárelődjéé, de maga a jelenség nagyon hasonló: az éneklés mai dívája is kápráztató csillag, akit öröm hallgatni, már-már függetlenül attól, hogy éppen mit ad elő.
Na, ez persze túlzás, de Bartoli rászolgál az effajta túlzásokra.
(mj)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!