Arcunkra fagyott a nevetés?

– Hogy fel lehetne-e támasztani „Illetékes elvtársat”? Nagy ritkán az önálló fellépéseimen, ha kérik, ma is teszek rá kísérletet, és rendszerint most is „bejön”, hiszen a hatalom és a hülyeség örök – így Koltai Róbert. – Minden közönség más, s az érzékenységétől is függ, mennyire nevetnek az emberek. Ha nem eléggé, akkor persze letolom őket… Mint színházi és filmes ember nem szívesen választanék, ha „illetékesként” döntenem kellene, vígjátékot vagy tragédiát tűzzek műsorra, vigyek filmre. A műfaj ugyanis attól függ, hogy mi az ember mondandója, milyen történetet akar elmesélni, és mire képes. A mi szakmánkban mindenkinek megvan a maga terepe. Hozzám a komédia áll a legközelebb.

Én csak olyasmit rendezek a színházban és a filmen is, amit átlátok; ami velem is megtörténhet, vagy amit egészen pontosan el tudok képzelni; máskülönben nem lenne a darab, a film „ütőképes”, hiteles, mondja Koltai Róbert. S hogy a közönség tud-e még nevetni? Mi az hogy! Tud és akar is! Nem gyűlölködni akar, hanem nevetni és sírni. De a tét nélküli komédia, az üres nevettetés semmit nem ér, ahogyan a tét nélküli tragédia sem. A közönség Latabárék idején is arra vágyott, hogy ha vígjátékra, operettre váltott jegyet, akkor kacaghasson, ha meg tragédiára, akkor azt élhesse át és végigkönnyezhesse a darabot, mert őszintén akar nevetni és őszintén akar sírni. A művész számára pedig az a tét, hogy amit csinál, azzal meg tudja-e
érinteni az embereket. Ha sikerül, akkor – legyen szó tragédiáról vagy vígjátékról – telt ház előtt játszik, felállva tapsolnak neki. A nagyérdeműt ki kell szolgálni. Meg kell nevettetni és meg kell könnyeztetni. Ezért nem is szégyellem a „csak komédiát”, amiben mindig van egy adag fájdalom is. A tragédia az én számomra az lenne, ha nem nevetnének, ha nem sírnának, nem rendülnének meg – ha közömbösek maradnának. De nincs okom panaszra, hál' istennek mindkettőre képesek. A Miniszter félrelépnek már a 325. előadása közeledik, s a legújabb, Szőke Istvánnal közös rendezésünk – a Napsugár fiúk, amit Galla Miklóssal alakítunk – minden előadása táblás házzal megy a Karinthy Színházban és a vastaps sem marad el…
– Hovatartozásunk szerint bármin nevethetünk, akár olyasmin is, amin mások inkább sírnának – vág bele Nagy Bandó András. –  A vihorászó tinik poénjain talán el sem mosolyodnánk, és az sem biztos, hogy ők minden asszociációs poénunkat megértenék. Az elvadult, esetenként gyűlölködésből jött, politikainak nevezhető vicceknek az egyik oldalon röhögés a vége, a másikon kesergő szörnyülködés. Az igazi poén, a jó humoreszk egyszerre érint meg minden azonos nyelven beszélő embert, vagy minimum a nagyobbik hányadát. Az ötvenes években suttogva mesélt sok vicc milliók örömforrása, egyfajta kielégülése volt, s csak az úgynevezett politikai elitnek szúrta a szemét, esetenként büntetett is érte. Mint amikor agyonütjük a ránk tapadó szúnyogot. Csakhogy: ők ránk tapadtak, rájuk akartunk csapni, mi martuk őket, s ők laposra vertek bennünket. Szabadságban nincs kockázata a kimondott szónak, ezért ereje sincs. A tévék által jóváhagyott viccelődés rizikó nélküli, a beültetett hallgatóság rendelésre visít és tapsol, tehát még az sem fordulhat elő, hogy kifütyülik a poénkodót. Ha nem visszük vásárra a bőrünket, inkább hallgassunk. Számomra a humor összetartó, lelki erőt is adó mutatvány. Mint a trapézon dolgozó artistáké. És tudom, nincs egyetlen ember sem a nézőtéren, aki azért szorítana, hogy lezuhanjanak. Persze, bejöhetnek felelőtlenül kifröcskölt poénok, mert a nevetés önkéntelenül fakad föl, de lehet, hogy egy perc múlva már megbánja az ember, hogy elnevette magát. Rájön, hogy öncélú és bántó volt az a geg. A közönséget nem lehet lecserélni. A különbség annyi, hogy 1989 előtt helyettük kellett kimondani a frankót, azóta pedig őket és elvei-ket is erősítve. Ha nem ezt kapják, kiközösítenek; hoppá, ő „már” nem a mi emberünk. Pedig csupán árnyalatnyi a különbség a véleményeink között. Ma csak poénkodó „humoristák” futhatnak be, néhány üdítő kivételt leszámítva – Litkay Gergő, Kovács András Péter, Bödőcs Tibor –, de már ők is más utat járnak, mint mi, az elődeik, s pláne, mint a mi elődeink. És ez nem is baj. A humor valóban érzékeken múlik. Ha poént mondanak, agyammal, szívemmel és lelkemmel veszem. Amire nem nyílok ki, az vagy nem jó vagy nem hat az érzékszerveimre. Kevés dolgon nevettem az utóbbi időben, de reménykedem, nem a humorérzékemmel van baj.
– Nem mindegy, hogy mosolyról vagy nevetésről beszélünk-e – fog a szóba Ranschburg Jenő pszichológus. – Már a csecsemő is mosolyog, bár ez még inkább örökölt reflex nála. Ám később, amikor már tudatos az ember, a mosolya akkor is ugyanazt fejezi ki – a boldogságot, az örömöt, a jó belső közérzetet – és ugyanazt a célt szolgálja: a kapcsolatteremtést és -fenntartást. Aki mosolyog, az biztonságban érzi magát és olyan emberek környezetében, akiket szeret. A nevetés ellenben más, az mindig valamilyen humoros dologgal függ össze. S az utóbbinak van tözsfejlődési alapja is, hisz’ ebben szerepet játszik a fogsor mutogatása. A kivillanó fogsor jelentése az állatvilágban tartalmaz egyfajta erőjelzést, fenyegetést, és az embereknél is lehet egy ilyen gyökere, még ha a nevetés óriási jelentésmódosuláson is ment át az évezredek során. S a nevetést, ami nem velünk született, mi emberek az egyedfejlődés során tanuljuk meg. Ha harsányan nevetünk, akkor az a humorral függ össze, s a rekeszizom-görcsig ható humor alanya mindig valaki, aki „fenyegetett”. Az illető ugyanis nevetségessé válik, kínos helyzetbe kerül, idétlennek mutatkozik, ami azt jelenti: akik kinevetik, azok hozzá képest fölényben vannak. A nevetés így a nevető hatalmát is jelzi s a kívülállóságát is, hogy ő nincs érintve a dologban. Ha a vesztes neveti ki a győztest, akkor ezzel bizony zavarba hozhatja. A pszichoanalízis alkalmazza is a nevetés hatalmi szempontú értelmezését. Félreértés ne essék, olyan szerteágazó és kifinomodott okai lehetnek a nevetésnek, amelyek nagyon fontosak a lelki egyensúlyunk és a kritikus helyzetek túlélése szempontjából, így természetesen én is azt vallom: „nevetni kell”, hisz’ megalázottságban és eltiportságban is valamiféle egyéni optimizmust fejez ki. A humor színvonala és az alkalmazás gyakorisága összefügg a társadalom helyzetével. A világháború után, amikor az emberek előtántorogtak a pincékből és a túlélők hozzáláttak az ország újjáépítéséhez, nagyon hamar, egy-két év után megjelentek a vicclapok, előkerültek a tehetséges humoristák. S a nem éppen szabad szellemű ’50-es, ’60-as években a
magyar színházi élet egyik centruma volt a Kellér Dezső vezette Vidám Színpad. Ez is a kétértelműségek helye lett, ahol a „sorok között” mindent meg lehetett értetni, amit nyíltan nem mondhattak ki. Irónia, sőt a legszínvonalasabb humor, önirónia is volt benne: az emberek képesek voltak önmagukon is mosolyogni. Persze nem röhögni, mert az az önértékelésüket rombolta volna. Ez a fajta humor mára eltűnt és fájó a hiánya. Miért tűnt el? Azt hiszem, azért, mert a mélyről jövő és a mindennapi embert megérintő humor a társadalomban a fix helyzeteket szereti; a kétértelműség csak akkor működik, ha egyértelmű helyzetben alkalmazzák. Ha a helyzet kiszámíthatatlan, és nem lehet tudni, hogy a tréfálni szándékozó kivel viccel, s az egymás közötti viszonyok is tisztázatlanok és gyanakvás lengi be a társadalmi közeget, akkor az embernek nemcsak a viccelő kedve, a humorézéke megy el, de a tréfálkozás kockázatát sem vállalja. Hiányzik a „közös nyomorúság” közösen átérzett paradox volta, az egyértelműség, amelyből kétértelműséget lehet „csiholni”; amikor kiszámíthatjuk a holnapot és amikor tudjuk, ki kicsoda. Nekem az az érzésem, mostanában sokunknak az arcára fagyott a nevetés. Elég körülnézni a metróban, a villamoson. Pedig vannak nagy nevettetőink; a tévében az egyikük csütörtökön jobbról kacagtat, a másik csapat vasárnaponként balról. A közönségből is kettő lett, s nem áll azon az „egy oldalon”, ahol az ötvenes években 9 és fél milliónyian voltunk, akiket félmilliónyian „beletapostak a parkettába”. Ma mindenki a saját holnapja miatt aggódik és sandán néz a másikra. S bár poénok most is vannak, a színvonaluk jóval gyengébb, mint volt néhány évtizede. Az ország kettészakítottsága – humor- és nevetésellenes.

(vasvári)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!