Agyő, józan ész!

E modell sokáig stabilnak látszott, hiszen stabilnak látszó világ volt mögötte. A II. világháború utáni gazdasági fellendülés, no meg persze a szovjet kihívás rugalmassá varázsolta a nyugati tőkelogikát, adakozóvá tette saját polgáraival szemben, amit az is fokozott, hogy az úgynevezett harmadik világ a Nyugat számára roppant előnyösen – értsd: könnyen kizsákmányolhatóan – tagozódott be a nemzetközi munkamegosztásba. A tőkének volt miért és volt miből adakoznia. Ma már azonban a fellendülés csak emlék, a szovjet példa végérvényesen a múlté, a globalizáció révén mozgékonnyá vált harmadik világ pedig olcsó munkaereje révén tartósan fenyegeti a jóléthez, magas bérszínvonalhoz szokott európai munkavállalókat. Éppen azokat a masszív rétegeket, akik a nyugati középosztály jelentékeny tömegű alsó szegmensét alkotják.  Mert a Délről vagy Keletről érkező olcsó munkaerő akár helybe megy a nyugati tőkéhez, akár az megy oda hozzá, a legendás szociális komfortérzet ettől mindenképp megrendül, az adakozókedvnek és a lubickolásnak egyszer s mindenkorra vége van.
Ezekre a változásokra a nyugati pártszerkezet először a szokásos módon, a politikai váltógazdaság mechanizmusával reagált. Európában mindig is voltak jobb-, illetve balközép korszakok, kontinensünkön egyszer a konzervatív, máskor meg a szociáldemokrata pártcsalád előretörése volt érzékelhető. A globalizáció első szakaszában, amikor még Európa is győztesnek látszott, inkább az előbbi, később az utóbbi dominált, noha az efféle képleteket mindig kivételek színezik, a folyamatok sohasem vegytiszták, sohasem homogének. Mindenesetre most úgy tűnik, megint konzervatív hullám van kialakulóban, de ez alighanem csupán a felszín, mert a mélyben sajnos jóval többről van szó.
Arról, hogy az egzisztenciájában fenyegetett európai középosztály immár ki-kikacsintgat a középpártok hagyományos bűvköréből, nem éri be azzal, hogy váltogassa őket, hanem egyre fogékonyabbá válik a korábban is létező, de csak szórványos jelentőséggel bíró, radikális politikai tartalmakra. A szélsőjobb rohamos európai erősödése szinte mindenütt érzékelhető. Skálájuk igen változatos: a „szimpla” idegengyűlölettől a fasisztoid, sőt helyenként náci pártokig terjed kínálatuk. Fajgyűlölettel színezett, sőt azzal átszőtt szociálsovinizmus ez, „posztmodernizált” vezérkultusszal, korszerű PR- és marketingtudással felvértezve, s nagyot téved az, aki most is csak legyint rájuk, mondván, hogy ezek a pártok továbbra is csupán esetleges hatásúak. Ellenkezőleg. Még az a paradox – illetve dehogyis paradox! – trend is megfigyelhető, hogy a szélsőjobb erői ott a legvehe-mensebbek, ahol a legnagyobb a jólét, ahol nagyon is van mit félteni, lásd például Svájcot, vagy a Benelux államokat. Persze másutt sem vehetők félvállról, vagyis a szerényebb jólét sem jelent védelmet ellenük, különösen most nem, amikor a világválság – melynek Európa az egyik negatív „kedvezményezettje” – mindenütt felerősíti a radikális politikai szólamokat. Nem csoda, mert ha nagy a baj, akkor az emberek a keveset is nagyon keményen szokták védeni.
Több mint talányos, sőt egyenesen fenyegető kérdés, sikerül, sikerülhet-e ezeket a baljós folyamatokat politikailag mielőbb megfékezni?
A gyors és közhelyes válasz erre az, hogy maguk az európai értékek garantálják ezt a fékezést. Az európai jobboldal még csak résnyire sem nyitja ki ajtaját a szélsőjobb előtt, az európai konzervativizmus nem fogékony a szélsőségekre, elutasítja a radikalizmust. Általánosságban elfogadva ezt a közhelyet, mégis muszáj annyit hozzátenni ehhez, hogy országonként azért más és más a helyzet. Ha közelebbről vesszük szemügyre a dolgot, jól látható, hogy a konkrét képet (például Olaszországban és Ausztriában) más is befolyásolja, nem csak a megnyugtatónak tűnő általánosságok. Anélkül, hogy eltúloznánk őket, talán annyi kijelenthető, hogy az olasz és az osztrák fejlemények senkire sem hathatnak igazán nyugtatólag. 
De ennél is idegesítőbb, nem fog-e a szélsőjobb a várhatóan növekvő szociális feszültségek következtében szerte Európában még ennél is jobban megerősödni? S jó pár országban olyan önálló erőcentrummá dagadni, amelyet már sem „háziasítani”, sem megkerülni nem lehet? Nem lesz-e a recsegés-ropogásból egy merőben új képlet, ami tényleg radikálisan rajzolja át az erőviszonyokat? Mi a biztosíték arra, hogy az úgy-ahogy, de összességében eddig mégiscsak jól működő középpárti váltógazdaság nélkülük is kezelni tudja majd az egyre feszültebb helyzetet? S mi egy ilyen folyamatban a balközép pártok feladata? Időleges, mindig csak átmenetinek tekinthető nagykoalíciót kötni a középjobbal, mint Németországban? S egyben nemcsak a szélsőjobbtól (ami egyszeregy!) elhatárolódni, de nemet mondani a szociáldemokráciától balra – azaz nem szélsőbalra! – eső politikai szereplőkre? (Lásd a német szociáldemokraták, az SPD hivatalos irányvonalának merev viszonyulását a lépésről lépésre országos erővé izmosodó Die Linkéhez, miközben ezt a korlátoltan merev elutasítást sem a párt ifjú baloldala, sem a baloldali szavazói tömeg nem díjazza.) Pedig ha a nagykoalíció sem hoz eredményeket – s nagyon úgy fest, hogy nem hoz –, miért ne lehetne a balközépnek balra nyitnia? Miért törvényszerű, hogy ha a középpártok politikai vonzereje halványul, akkor a helyzet értelmezését rá kell hagyni a szélsőjobbra? Hogy ők magyarázzák meg – a maguk torz, de mint látjuk, hatásos módján – a szociális feszültségek okait, s ők kínáljanak a bajra „megoldásokat”? Miért kell megvárni azt, amíg a helyzet elfajul, s eljut egy visszafordíthatatlan pontig?
Korántsem akadémikus kérdések ezek, kiváltképp nem azok számunkra, itt Kelet-Európában. Itt ugyanis rendszerint mindig minden európai trend másképp, pontosabban veszélyesebben jelentkezik. A magyar pártszerkezet is átalakulóban van, a trendek pedig ugyancsak baljósak. Baljósabbak is, mint az európai átlag. Hiszen a magyar balközép párt, az MSZP, dacára tartós kormányzati mélyrepülésének, még mindig a régi – már Európában sem trendi – neoliberális gazdaságpolitikai receptekhez ragaszkodik, mit sem törődve, azzal, hogy látványosan veszti el szavazói bázisát, és fennállásának történelmi mélypontjához közeledik. Nagykoalíció nálunk szóba sem jöhet, az MSZP-nek pedig eszébe sincs balra nyitnia, igaz, pártpolitikai értelemben  egyelőre nincs is nagyon kivel. A magyar szocia-listák vigyázó liberális tekintetüket makacsul az éhezve, fogvacogva is racionálisan gondolkodó, a gazdasági makro mutatók javulásáért további fegyelmezett lemondásokra kész tömegekre vetik, meg az állítólag balra oldalazó, felvilágosult középosztályra (SZDSZ, MDF), s jobb sorsra érdemes elszántsággal hiszik, hogy mindkettő létezik. Szóval, hogy az éhes disznó nem a makkról, hanem a böllérről álmodik. Jellemző, hogy legutóbb még a pécsi kudarcukból is ezt olvasták ki. Míg a hagyományosan baloldali körzetekben (Uránváros) lesújtó arányú volt a vereségük, a pécsi középosztályt reprezentáló körzetekben ugyan szintén fiaskó lett a vége, de azért nem annyira. Kész tehát a válasz: a honi szocialista jövő ott formálódik. A szegények pedig, akik ha éhesek és retrográd módon enni akarnak, szavazzanak csak jobbra. Hogy ne mondjam a Jobbikra.
Sajátos logika. De úgyis mondhatni, agyő, józan ész!

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!