Gondjainkra ne kívülről várjuk a megoldást

A tudós elemző kitér arra az ismert tényre, hogy Magyarországon nagyon alacsony a munkaképes korúak kimutatott foglalkoztatottsága; a nők 25-35 év közti, szülés utáni két-három, sőt többévnyi otthonmaradása példátlan az EU-ban, s kedvezőtlen a gazdaságnak. Érdekeltté kell tenni őket, hogy visszatérjenek a munkaerőpiacra, fejtegette Vértes.

l Mérlegen a gazdaságpolitika címmel a héten rendezvényt tartott a GKI Gazdaságkutató Zrt., amelynek ön az elnöke. Sok szakember mondta el elemzéseit, hál' istennek „vészharangot” senki sem kongatott.  Ön viszont – rendezőként – azt mondta: az ellenzék sem maradhat „illegalitásban” saját  programjával…
– Még csütörtökig sehol elérhető formában nem volt a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek olyan aktualizált gazdaságpolitikai programja, amelyből valami kiderült volna… Aztán megjelent a honlapon letölthető formában, 280 oldalon. Ez az európai parlamenti választásokra készült – s elvileg nem kéne a magyar ügyeket tárgyalnia, ám mégis 80 százalékban a magyar kormány eddigi tevékenységének a kritikája, húsz százalékban meg Európával foglalkozik.
l Az immár 27 tagú Európai Unió tevékenységének a bírálataként?
– Igen. Meg arról is szól, hogy a Fidesz mit vár az EU-tól. Ez helyes is. Meg a kritika is… Az sem baj, hogy bírálják… Egy EP-programnak erről kell szólnia – befelé is… Az Európai Unió is kritizálható! Merthogy nem mondható el róla, hogy tökéletesen és hibátlanul működne mindannyiunk megelégedésére. De ha jól értem: ez sem a legnagyobb ellenzéki párt gazdaságpolitikai programja. Amúgy „helyesen nem”: mert egy EP-választásokra készülő párt választási anyagának nem is ez a feladata! Csak akkor hol van a saját gazdaságpolitikai pártprogramja?! Én nem vonom kétségbe, hogy már van ilyen programja. Ám azt most is szeretném leszögezni: nagyon súlyos társadalompolitikai gondokat fog okozni az, hogy ha az a párt, amely az európai államok sorában a saját országában valószínűleg a legnagyobb arányban vezeti a közvélemény-kutatások szerint a politikai népszerűségi listát, ilyen súlyú szervezetként nem teszi világossá a magyar társadalom, a közvélemény számára azt, hogy mit akar. A magyar társadalom három választás előtt áll: egy EP-választás előtt, aminek a közös Európáról kellene szólnia, s aztán egy majdani, 2010-es tavaszi parlamenti, s aztán egy őszi önkormányzati választás előtt. Úgy gondolom, hogy mindennek arról kellene szólnia, ami: „a krumplileves az krumplileves” – mondta ezt valaki valamikor Magyarországon, s azt gondolom, hogy ez így – lenne – jó.
l Újfent mélyrepülésbe kezdhet egy kormány, ha nincs igaz program...
– Igen. S ez akkora hitelességvesztést jelentene megint a politikai szférában, hogy úgy gondolom, ilyent nem engedhet meg magának a Magyar Köztársaság. Nem engedhet meg, mert ez nemzetközileg is borzalmas károkkal jár, mint tudjuk, de ez most – mondjuk azt –, hogy kevésbé fontos. De a magyar társadalom nem bírja már el ezt lelkileg-értelmileg. A magyar társadalom nem hülye: őszinte, nyílt szóból ért. Igenis ért! Nem utasítja el azt, hogy „rendbe jöjjön” az ország.
l A gazdasági szükségesség és a társadalmi tűrőképesség konfliktusát egyszer már, az „első B-nél”, a Bokros-csomagnál már megéltük. Most itt a „második B”.
– Igen… S a magyar társadalom – nem örömmel és nem diadalmenettel –, de érti, hogy ennek ára van. Nem örül, semminek nem örül – az ingatlanadótól az áfáig, a jövedéki adótól a családi pótlékig, az „értelmes és méltányos mértékű”, évi ötven-százmilliárd forintnyi bevételű, reális, elfogadható vagyonadóig – amilyen irányba az adóztatásban mindenütt a világon úgy gondolják, hogy el kell menni – a szocpolig, nyugdíjig minden megterheli, de egy értelmes rendszerben, perspektívában valamilyen szinten elfogadja a megszorításokat. Tehát én azt gondolom, hogy a magyar politikai erőknek ebben valahogy, ha nem is egyet értve, de nem egymásnak betartva kellene előre mennie. Sólyom László köztársasági elnök is ezt mondta… Egy fura pillanatban mondott egy fura beszédet – amikor azt közölte, hogy véleménye szerint az előrehozott választás lenne a jobb megoldás.
l A „demokratikusabb” – fogalmazott…
– Úgy van. De nagyon nagy súlyt adott annak, hogy ezt úgy érti, hogy akkor a pártoknak módjuk – sőt kötelességük – lenne világosan és őszintén elmondani, hogy mi a helyzet és hová, hogyan kell haladnunk, s ennek alapján tud akkor a társadalom választani. E beszéd értelmezésével úgy gondolom: az államfő arra szólította fel a pártokat: tegyék világossá gondolataikat. Szóval: elő a farbával – mint mondani szokás…
l Ön Gyurcsány Ferenc távozása után miniszterelnökjelölt is volt. Mit tenne, vagy mit tenne másként, mint amit Bajnai Gordon válságkezelő kormánya élén tesz?
– Azt gondolom, hogy Bajnai Gordon miniszterelnök és kormánya lényegében azt csinálja, amit kell a jelenlegi hazai és világhelyzetben csinálni. És azt, amit – lehet csinálni! Nyilvánvalóan keresi a nemzetközi mozgásterét, megfelelő diplomáciai háttérrel tárgyal a különböző szervezetekkel, IMF-fel, az unióval, az EU központi bankjával, a környező legfontosabb országokkal. De az világos, hogy nem kívülről várhatjuk a megoldást. Azt gondolom, hogy alapvetően helyes az a gazdasági program, amit követni, kialakítani látszanak. Abban a pár napban, amikor a nevem felmerült, a kollégáimmal, elsősorban Akar Lászlóval, készítettünk egy tervezetet, hogy mi mit tennénk – ezt át is adtam aztán Bajnai Gordonnak. Ebben a programban hatalmas átfedések vannak. Azt gondolom: a cselekvés iránya, tempója, mértéke, mind nagyjából hasonló. Vannak kérdések, amelyekről másként gondolkodunk: például a lakástámogatásokat jómagam most nem csökkenteném, bár a fokozatos leépítésük hosszabb távon teljesen jogos. De most, amikor a lakáspiac szűkülőben van, amikor más oldalról meg lépéseket teszünk, hogy ez élénküljön – s ráadásul a költségvetésen a nagy teher a régebbi szocpol, nem az új – fenntartottam volna a rendszert, a válság után fokozatosan „kivezetve” ezt, megnézve: rászorultsági alapon nem lehetne-e egy részét megtartani. Ez a rászorultsági elv egyébként nagy szép és tisztességes, társadalmi szolidaritási gondolat, ám a gyakorlatban ez nagyon nehéz és borzalmasan költséges a realizálása. A másik: a kafetériarendszer megadóztatásról is más a véleményem. Mi azt javasoltuk, hogy a legalacsonyabb társasági nyereségi adót, vagy járulékot van értelme rá kivetni, ez ötvenmilliárd forint bevételt jelent a büdzsének, ami fontos – ám különben nagyobb terhelésnél „eltűnik” maga a kafetéria, a dolgozóknak való cégjuttatás, így az étkeztetési, üdülési, nyugdíj- és egészségpénztári stb. támogatás, s nagyobb a kár, mint az előny. Ezt a viszonylag egyszerű, tízszázalékos adóztatást mi le is írtuk. Szerintem az nem indokolt, hogy ez a profitadó alól is ki legyen vonva, ám legyen továbbra is a dolgozók hasznára! Ennek elvi logikája is lenne, s sok cégvezetővel – s még a szakszervezetekkel is – megbeszélve ez átmenne a parlamenten… Néhány ilyen kis különbség még van köztünk, de a lényegen ez mit sem változtat: a Bajnai-kormány szerintem gyorsan és jó irányban halad előre, s alapvetően azt csinálja, amit a mostani helyzetben kell.
l A populizmus – innét-onnét, jobbról-balról – mégis ellene szól.
– Ez természetes. Meglepő? Nem! Sehol a világon nem. Mindenhol hallani ilyen hangokat.
l Gondolom, vészforgatókönyvet is ki kell  alakítania a válságkezelő kormánynak… Mit tehet az egyén, a kis- és középvállalkozások, hogy előre meneküljön, meneküljenek?
– Furcsa dolgot fogok mondani: nem vészforgatókönyvek kellenek. Ma már a prognózisok nagyjából ott tartanak – „lementek” –, ahol a várható visszaesések lesznek. A mienk például úgy 5,8-6,3 százalék között. Ha a pénzpiacok nem dőlnek be még jobban, akkor – megjelent már a negyedéves adat – ezzel kell számolnunk. Körülöttünk van, ahol ennél valamivel kisebbel, s akad, ahol sokkal nagyobbal kell a nemzetgazdaságoknak számolniuk. A balti országokban 13-18, Németországban 7, Nagy- Britanniában 6 százalékkal csökkent a GDP. A globális gazdaságban egy spirálisan lefelé tartó válságfolyamat mutatkozott meg ez idáig, tavaly nyártól-ősztől, de az egész folyamat telve van „pánikkeltő" elemekkel, s gyakran sokkal, de sokkal kisebb súllyal esik latba egy-egy nemzetgazdaság vagy cég valós teljesítménye, mint a velük kapcsolatos „vélekedések”. Azt hiszem, a második negyedév lesz a mélypont, aztán már egy picit lehet jobb, még ha akkor is „nagy mínuszok” lesznek. Szóval ma már nem vészforgatókönyvek kellenek, hanem az, hogy mindenki elhiggye: hogy őrajta is múlik, hogy a magyar gazdaság – és társadalom – helyzete miként alakul. Mindenkinek a maga helyén – alkalmazottként, vállalkozóként, vezetőként – kell a pénzügyi egyensúlyra törekednie, reális személyes, üzleti tervekkel. S akkor el fogunk kezdeni – perspektívával, (ön)bizalommal kilábalni, előre menni. Ez a megoldás. Nem az, hogy sírunk – hanem, hogy tudomásul vesszük: itt tartunk most, s hogy két-három éve múlva hol leszünk, az a „most”-on, a döntéseinken múlik. Például azon, hogy gondolja át az ember, nincs-e szüksége újra tanulni valamit. Ez bármi apróság lehet… Azt a példát hoztam fel legutóbb – ez lehet, hogy a tegnapi meccs után már nem aktuális –, hogy amikor a Győr megverte a Vyborgot Dániában, akkor a magyar női szuper kézilabda- csapat edzője a visszavágóra készülés előtt – a győzelem után – azt mondta: meg kell újulnunk. Azt gondolom, ez az a megközelítés, ami mindenben a helyes! Egyébként optimista vagyok, mindenféle emberrel – messze nem csupán vezető üzletemberekkel – beszélgetek, s bár mi, magyarok panaszkodó népek vagyunk, de azt látom, hogy olyanok, mint a hattyúk: alul keményen dolgozunk – s fölül szeretünk siklani a vízen. A sikláshoz a munka is megvan tehát…
l Minap megjelent egy hír, amelyben Surján László európai parlamenti néppárti – KDNP-s – képviselőnk az „utolsók” közé sorolta hazáját… Már ami a uniós források felhasználását illeti.
– Az általam ismert adatok szerint inkább az elsők közt vagyunk ebben a nem könnyű világgazdasági helyzetben is. Magyarország az elsőként adta be és az elsőként fogadtatta is el Brüsszelben a 2007–13-as uniós költségvetési időszakra vonatkozó fejlesztési terveket, elsőként írt ki pályázatokat, s a kifizetések is folynak; elsőként indította útra az állam a  mikrohitelprogramot is. Maga az unió hagyta nagyon későn jóvá a 2007–2013-as évekre szóló költségvetését, így mindenütt van késés – ám – a saját „pénzeinkhez”, a rendelkezésünkre álló keretekhez viszonyítva, arányosítva igenis jól állunk. A valóságban viszont van baj: az unió utólag finanszíroz – s egyelőre töredék mennyiségű forrás jött be a hazai vállalkozásokhoz. Ez valós probléma. Tehát két igazság van. Ám ebben nem Magyarország a bűnös.
l Egymillió munkahely kellene – állítja a legnagyobb ellenzéki párt elnöke. A munkáltató által fizetendő járulékot a kormány öt százalékkal mérsékli. Segít ez a munkanélküliségen?
– Én azt gondolom, hogy segít. Az egész világon nő a munkanélküliség, így nyilván azt nem éri el, hogy nőjön a foglalkoztatottság, de azt igen, hogy – a piaci kereslet híján is – kevesebb embert kell legalább elbocsátani… Magyarországon nagyon alacsony a munkaképes korúak kimutatott foglalkoztatottsága: 55-57 százalékos az uniós átlag 65-tel szemben. A nők 25-35 év közti, szülés utáni két-három, sőt többévnyi otthonmaradása is példátlan az EU-ban, újra munkába állásuk több gazdasági és társadalmi előnnyel, mint hátránnyal járna: ezt nemzetközi tapasztalatok is bizonyítják. Érdekeltté kell tenni őket, hogy visszatérjenek. A „korosabbak” foglalkoztatása is meredeken zuhan uniós összehasonlításban, meg kell akadályozni a túl korai nyugdíjba vonulást; a rokkantnyugdíjasok száma is több mint négyszázezer – közülük tudjuk jól, így menekültek el a munkanélküliség elől, ám sokan feketén-szürkén dolgoznak. Meg kell akadályozni, hogy ez újratermelődjön. Van sajnos egy réteg – az alulképzett, funkcionális analfabéták ezek –, amely ma csak közmunkáknál foglalkoztatható. Húsz-harminc év, mire ennek újratemelődése megszüntethető vagy legalábbis csökkenthető. Erre nem „nagy” kormányzati programok kellenek, hanem oda kell menni, hozzájuk, helybe, s személyre szabottan segíteni. El kell indítani őket – erre az unió is ad pénzt, de őbelőlük és a munkaerőpiacból kell kiindulni. Az „egymillióra „ visszatérve: Churchillnek volt egy mondása: adatot és évszámot egyszerre sose mondj. Az egymillió jó szám – csak mondjuk húsz év alatt… A szocialista kormányok is mondtak nagyokat: „több százezer” új munkahelyről beszéltek. Ha hazánkban évente egy százalékkal nőne a foglalkoztatottak száma – ez 35-40 ezer főt jelentene – nagyszerű „fehérítési” trend lenne…
l A gazdaság fejlesztésénél szoktak szakemberek „komparatív előnyökről” beszélni…
– Igen. Vízről, termőföldről. Szerintem ilyen előny a magyar munkaerő – meg az is, hogy jó helyen vagyunk Európában, értünk „kelet-európaiul”, meg „nyugat-európaiul” is; képesek vagyunk hídszerepre – igaz, erre a régió-
ban mások is képesek. De nekünk nem velük kell versenyeznünk, nem kell „bezzeg Szlovákiát” stb. emlegetnünk –, mert ma mindenkinek megvan a maga baja. A csodaként elkönyvelt Szlovákiába hazánknak az exportja az elmúlt öt évben sokkal gyorsabban nőtt, mint az import tőlük. Tehát nyertünk a fejlődésükön mi is. Nekünk a régióban nem egymást kell taposni, a képzeletbeli „befőttesüvegben” nem lenyomnunk kell egymást, hanem együtt, egymásra támaszkodva kell kiemelkednünk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!