A látszat nem csal: hatalmas sikere ellenére az ausztrál színész fikarcnyit sem változott. Egyre bővülő önéletrajzában a Tony-díjas Broadway-színész, filmsztár és -producer titulus mellé a közelmúltban bekerült az Oscar-házigazda is. Az X-Men kezdetek: Farkas című új filmje a színésznek világhírt hozó sorozat előzményeit mutatja be. Élete sorsfordító eseményeiről Jackman az ausztrál Moviehole.net filmes portálnak mesélt.
− Mondhatni Ausztráliában is.
l Mi lepi meg a legjobban, ha visszatekint a meredeken felfelé ívelő karrierjére?
− Ha annak idején megkérdezték volna tőlem, hogy milyen filmmel futhatnék be Hollywoodban, soha nem gondoltam volna az X-Menhez hasonlóra. Rögtön tudtam, hogy remek szerepről van szó, amint elolvastam a forgatókönyvet. Nem ismertem a képregényt, de azt gondoltam, hogy ez egy igazi Mad Max, egy Piszkos Harry, avagy egy Han Solo-típusú antihős, amilyeneken én felnőttem. Éreztem, hogy valami jó fog kisülni a dologból. De senki nem tudta, milyen fogadtatása lesz a sorozatnak. Meg voltam döbbenve, amikor bemutatták a filmet és alapjaiban változott meg az életem.
l A szerencse milyen mértékben járul hozzá a karrierjéhez? Szokott azon elmélkedni, hogy „mi lett volna, ha”?
− Fel kellett tennem magamnak ezt a kérdést, amikor felajánlották Farkas szerepét. Az X-Men forgatása egybeesett egy ausztrál filmével, és ez bonyolította a helyzetet. A végén a konfliktus megoldódott, de nagyjából öt napig úgy volt, hogy visszadobom az X-Ment azért az ausztrál produkcióért. Fatalista vagyok ezekben a kérdésekben, a megérzéseimre hallgatok. Néha bejön, néha nem. Szerepeltem már több olyan filmben, amire irtó büszke voltam, de nyom nélkül eltűntek. Hogy miért, azt senki sem tudja. Ha fogadnom kellett volna, hogy mi lesz a kitörési pont, én biztos, hogy inkább A forrásra teszek, mint az X-menre. A forrást nagyon szerettem, és A tökéletes trükk is jó kis film volt, mégis alulteljesített, általam érthetetlen okok miatt.
l Hálás az elért sikereiért, de vajon a kudarcokkal kapcsolatban is ilyen bölcs?
− A kudarcokat csak józanul lehet kezelni. Az elmúlt négy-öt évben gyökeresen megváltozott az életem. Amikor elvállaltam a The Boy From Oz című musicalt, sokan le akartak beszélni róla. Az ügynököm nem, de többen is szóvá tették, hogy a karrierem szempontjából nem szerencsés tizennyolc hónapra kiszállni a játékból és visszamenni a színházba eljátszani egy meleg énekes-dalszerzőt. Korábban is felajánlották a szerepet, de elutasítottam, épp azért, mert el akartam szakadni a musicaltől és jobban beszállni a filmezésbe. Aztán amikor láttam a darabot, azt éreztem, hogy visszadobtam az egyik legnagyszerűbb színpadi szerepet. Ezért amikor a Broadwayről felhívtak, és megint felajánlották a szerepet, azonnal rávágtam, hogy vállalom. Nem akartam még egy lehetőséget elhalasztani. És pont ez változtatta meg az életem. Steven Spielberg megnézte az előadást, és részben ennek köszönhető, hogy én lehettem az Oscar-házigazda. Woody Allenék is látták, ezért kaptam meg a szerepet a Fülesben. Darren Aronofsky sem ismert, amíg nem látott a The Boy from Ozban. Az előadás után odajött hozzám és azt mondta: „van számodra egy forgatókönyvem”. Ez volt A forrás. Érdekes, mennyire megváltoztak a dolgok. Pedig, a musical bemutatója után rettentő rossz kritikát kapott a The New York Times-ban. Lehúzták az előadást és ez általában a darab halálát jelenti a Broadwayn. Mégis, a sokadik előadás után rekordokat döntögettünk. Azt gondoltam, hogy bíznom kell az ösztöneimben. Ebben a darabban egyszerűen biztos voltam. Ritkán éreztem ilyet az életemben. Átéltem ezt az érzést Debbel, a feleségemmel kapcsolatban. Ezt éreztem, amikor gyerekeket terveztünk. És ez volt a helyzet a The Boy from Ozzal kapcsolatban is. De a bizonyosság ritkán adódik meg az ember életében. Amikor megérzi, bele kell vágni. Ha megadódik az a luxus, hogy bármilyen okból biztosak lehetünk valamiben, akkor mindegy, hogy sül el, sokkal könnyebb elfogadni. Könnyű józannak lenni egy félre sikerült dologgal kapcsolatban, ha 100 százalékig hittél benne.
l Mintha nem is változott volna a világhír hatására.
− Sokat köszönhetek Debnek. Ahhoz képest, hogy színésznő, elég rosszul hazudik. Úgy értem, kegyetlenül őszinte velem. Ezen felül akkor találkoztunk, amikor még kezdő színész voltam. Heti 1200 ausztrál dollárt kerestem egy tévés szappanoperában. Semmi nem volt bennem, ami arra utalt volna, hogy jó befektetés lennék. Tudom, hogy Deb azért szeret, aki vagyok, bármi is történjen. Ez járt a fejemben akkor is, amikor kisétáltam a színpadra az Oscar-gálán, és az első ember, akire a közönségben ránéztem, Deb volt. Ő pedig alig észrevehetően bólintott. Ekkor tudtam, bárhogy is menjenek a dolgok a díjátadáson, ha tiszta hülyét csinálok magamból a fél világ előtt, akkor is minden rendben lesz.
l Igaz, hogy a felesége elalszik a filmjein?
− Igen, sokszor. [nevet] Emlékszem, hogy a Kate és Leopold közben egyszer csak megbökött a mögöttünk ülő Harvey Weinstein, hogy „keltsd fel a feleséged!”. Pedig Deb nagyon is kedveli azt a filmet. A narkolepszia egy különleges változatában szenved, amely a filmek alatt jelentkezik. Ha a sötétben ül egy kényelmes székben, elalszik. Több darabon és filmen elbóbiskolt már. Soha nem felejtem el, amikor a Sakk című musicalt néztük meg Melbourne-ben. Deb persze elaludt, aztán a jelenet közepén ébredt fel és minden ok nélkül elkezdett tapsolni. Megdöbbentő volt, még az előadók is megálltak. Remélem, nem alszik el egykönnyen a mostani filmemen, mert dugig van akciójelenetekkel az elejétől a végéig.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!