Táv­kap­cso­ló

Bár gyermekkoromban rendszeres nézője voltam a Deltának (és mindig nagyon sajnáltam azokat a szegény embereket, akik folyton a hóban meneteltek), ma már egyre ritkábban jutok hozzá természettudományos ismeretterjesztő filmekhez. És akkor is jobban esik egy sima természetfilm, amely elgyönyörködtet, mint egy tudományos, amelyhez az agyamat kellene használni – egyébként is, ha nem figyelek rendesen, szinte rögtön el is alszom a narrátor kellemesen duruzsoló hangján. Másik halálom a „planetáriumi” zene, amelytől azonnal elkezdek alacsony alfa hullámokat termelni.
Épp az ilyenek miatt is, mint én, mintha kihalófélben lenne a műfajnak azon része, mely nem tudott „korszerűsödni”, nem tudja eléggé fogyaszthatóan, tempósan és informatívan átadni a mondandót a híradókon edzett közönségnek. Ezzel egy időben megindult és hozzánk is beözönlött az a tömegtermelés a populáris, vagy hétköznapi tudomány témáit még az amerikai háziasszonyoknak is könnyeden megvilágító ismeretterjesztő filmekből, melyek high-tech számítógépes grafikákkal elénk varázsolják például a „barátságos” dinoszauruszokat (ami engem speciel már irritál), egy űrutazást, vagy az anyaméhen belüli életet. A modern audiovizuális eszköztár elemei nem csak használhatók, de elengedhetetlenek is ahhoz, hogy ez a műfaj nézőket és urambocsá’ egy kis pénzt is hozzon, vagy mehet a művészfilmekkel, kísérleti dokumentumfilmekkel együtt éhezni, ráadásul a kutya nem lesz rá kíváncsi.
Miközben van egy rakat ismeretterjesztő csatornánk, roppant kevés magyar gyártású, magyar témájú ismeretterjesztő film kerül a szemem elé, ezért is vártam ifj. Kollány Ágoston filmszemledíjas alkotásának bemutatóját (aki lemaradt, az MTV videotárából újranézheti). Az újkori Delta rendezője a bükkábrányi ősciprusok megmentéséről forgatott, még a téma is ígéretesnek tűnt.
„2007 forró nyara.  A bükkábrányi lignitbánya nyugodt, dolgos hétköznapjaiba bombaként robbantak az óriások. 16 darab világszenzációnak számító famatuzsálem bukkant elő. A 7 millió évvel ezelőtti mocsárerdő felsejlő üzenete. A fák olyan jó állapotban maradtak meg, hogy köztük sétálva szinte érezni lehetett a rothadó mocsár illatát, hallani az egykoron itt élt számos disznóféle hangját és a hatalmas karéjok között megbúvó apró rágcsálók ijedt motozását” – hallgattam Szórádi Erika hibátlan alámondását, és elképzeltem magamban az illatos mocsarat, a mesebeli disznókkal, faodvakban lakó, riadt kisegerekkel. 
„Csodálatos szerencse, hogy az egyedülálló lelet együttes nem végezte a bányából táplált Mátrai Erőmű óriási kazánjában. A sajtó vehemensen csapott le a szenzációra az uborkaszezon kellős közepén, de az érdeklődés nemsokára elcsitult” – hallhattuk. Mintha csak a Szomszédok Lenke nénije és Taki bácsija beszélgetne, hogy már megint emelték a kenyér árát. Nem értem, miért kell ez a szemrehányó hang, ez a károgás. Cseppet sem fokozza az együttérzésemet, sőt.
Miközben végig meditációs zenével delejeztek, olyan közhelyes mondatokat hallhattam, mint hogy: „a szemünk előtt kezdett elporladni a múlt üzenete, és kezdetét vette a versenyfutás az idővel” – melynek természetesen az a bizonyos vasfoga is előkerült többször. Hiába érdekelt a történet, nem tudtam élvezni a könyvet, amit elém raktak.
Nem volt annyira érdekfeszítő és lelkesítő, hogy felemeljem a fenekem a kanapéról, és elmenjek Ipolytarnócra megnézni ezeket a csodákat. Még azt sem tudta elérni, hogy igazán aggódjak a megmentésükért, konzerválásukért, hiába mondták el százszor is, hogy ilyen csoda csak hétmillió évenként egyszer esik meg. Pedig milyen jól lehetett volna feszültséget érzékeltetni, hiszen óráról órára száradtak ki és töredeztek a törzsek, miközben a régészek és a bányában dolgozók a kiemelésükön fáradoztak. Mi más kellene egy igazi heroikus történethez? A drámai ív végleg elveszett, mikor a szállítás előtti legizgalmasabb pillanatban hirtelen Svédországba kerültünk, hogy megnézzük a Vasa nevű viking korabeli fahajót, melynek tartósítása még a svédeknek is gondot okoz…
A minap láttam a BAFTA és Oscar-díjjal kitüntetett, Karlovy Varyban és Torontóban is a legjobb dokumentumfilmnek választott „Ember a magasban”-t. Az első perctől libabőrös voltam a zenétől, azonnal magába szippantott a történet, mely csupa líra volt, finomság és szenvedély, és rendelkezett minden tulajdonsággal, ami egy remek filmhez kell, legyen az dokumentum-, ismeretterjesztő vagy játékfilm. Ha a több millió éves ősfákat ki lehetett tömni műanyaggal, a magyar ismeretterjesztő filmekre is ráférne egy újratöltés. Az idő vasfoga bezzeg nem korrodálódik.

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!