Soha ennyi arab és muzulmán ország nem ült le tárgyalóasztalhoz
Izraellel, s mivel a keddi annapolisi közel-keleti  konferenciát  alig
két nappal követi a Palesztina felosztásáról hozott 1947-es ENSZ-döntés
évfordulója, akár azt is hihetnénk, hogy talán – hatvan év és vagy hat
háború után – végre „kitörhet a béke” az elátkozott térségben. Hogy
jelképesen újra kezdhetjük azt, amit – a világszervezeti (számukra
különben azóta is a legelőnyösebb) felosztási döntés elutasításával –
az arab országok akkor és azóta is elszalasztottak.

Annapolis előestéjén azonban csak annyit lehet tudni, hogy ha kedd, akkor mindenkinek el kell mennie, mert az amerikai elnök meghívását senki sem meri elutasítani (kivéve a meg nem invitált iszlámista szélsőségesek, akik viszont a Hamász rendezésében holnap megrendezik ellenkonferenciájukat: legalább annyiban változott a világ a 47-es arab bojkott, majd 48-as hadbalépés óta, hogy most az Izrael létét tagadók lettek elszigetelve).
Mára persze már nem igazi szenzáció egyazon asztalnál látni arabokat és izraelieket, mint volt egykoron Szadatot Jeruzsálemben, majd Camp Davidben (meg is gyilkolták miatta), s aztán a washingtoni Fehér Ház kertjében tapsolni Rabin és Arafat (Clinton által finoman „összeterelt”) kézrázásának. De a béke stílszerűen ettől is csupán kézzel fogható közelségbe került, meg a hét esztendővel ezelőtti második Camp David-i alkudozáson sem ragadhatták: Arafat bevallotta, hogy életét féltve nem mert Barak tenyerébe csapni.
Ironikusnak is tekinthető, hogy a közel-keleti egyeztetéstől magát egész elnöksége során látványosan távol tartó ifjabbik Bush utolsó hivatali éve előestéjén csak rászánja magát az elődeit, Cartert, Clintont (és a madridi békekonferenciát tető alá hozó apját) imitáló szereplésre. Utóvégre vészesen közeleg elnöksége lejárta, ameddig szentül megígérte az önálló palesztin állam létrejöttét. Ám azt már elve tudni lehet, hogy hiába utaztatta külügyminiszterét tavaly ősz óta ingajáratban a Közel-Keletre, s mondhatta a lelkes Rice, hogy „a kudarccal nem számolunk”, Annapolisban legfeljebb – megint egyszer „ígéretes” – újrakezdésre számíthatunk: a palesztin elnök és az izraeli kormányfő kész belevágni az újabb alkudozásba, voltaképpen ugyanazon fogas kérdésekben, amelyekben a felsorolt korábbi alkalmakkor is eljutottak a béke kézzel fogható közelségéig, de csak addig. Hiszen Abbász és Olmert abban versenghet, melyikőjük pozíciója gyengébb és hátországa ziláltabb, Busht pedig már mindenütt leírták az elemzők. S ami egy sikeres elnöknek, Clintonnak sem jött össze elnöksége fináléjában, az miért hullana a kudarcos utód ölébe? Ahhoz alighanem – a bibliai tájakon persze soha ki nem zárható – csoda szükségeltetne. A. J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!