Lehet szó persze véletlenről is, de egyáltalán nem kizárt, hogy tényleges és egyértelműen érdemi fordulat következett be a brazil labdarúgás „menetirányában”: míg az elmúlt évtizedekben az ottani elitjátékosok gyakorlatilag kivétel nélkül, s inkább előbb, mint később külföldre távoztak a szélrózsa minden irányába, legfőképpen pedig Európába kirajzva, addig az elmúlt hónapokban éppen ellentétes irányú folyamat indult el, jelesül a világsztárok hazaáramlása.



Legalább is két hamisítatlan klaszszis esetében már befejezett tényként kezelendő, hogy szülőhazájukban folytatják játékos-pályafutásukat, miközben újabb kiválóságok „repatriálódásáról” is mind többet hallani. Az egyik „olasz”, Ronaldo, a kétszeres aranylabdás, világbajnok az AC Milantól megválva – bár fajsúlyos európai ajánlata is volt – a  Corinthianshoz szegődött, még decemberben, míg Adriano, a korábbi ifjúsági vb-aranyérmes, sokszoros válogatott csatár, az Internazionaléval szakítva, a minap írt alá a Flamengo csapatához. (Említhetnénk amúgy egy harmadik – kevésbé ismert, jóllehet válogatott – focistát, Fredet is, aki pedig Franciaországot, közelebbről az Olympique Lyont hagyta oda az óhaza, azon belül a Fluminense kedvéért…)
Az „ellenáramlat” azért is figyelemre méltó, mert a sportágban világelső, ötszörös vb-aranyérmes Brazília futballvezéreinek régóta vissza-visszatérő panaszuk, hogy a hazai bajnokság színvonalát képtelenség fenntartani úgy, hogy tehetségeik, s maguk a kiforrott, válogatott vagy válogatott szintű klasszisok is a jobban fizető külpiacokat választják, távozásukkal elszegényítve, folyamatosan gyengítve a honi focit. Ezért is jelentett és jelent igazi áttörést az első „fecske, Ronaldo, akit kétségtelenül a kora (is) taszított vissza szülőföldje irányába, hiszen már 32 éves, csakhogy annyira jó játékos még ma is, hogy Dunga, a nemzeti együttes szakvezetője – egykor maga is kiváló futballista – már a válogatottba való visszahívását fontolgatja a Milánóból hazaköltözött támadónak. Aki lehet, hogy „formailag” mit sem változott, vagyis manapság is inkább teltkarcsú, mint sovány, s akkor még kíméletesek vagyunk vele, de hogy zseniális labdarúgó változatlanul, az nem vitatható. Ami azért is nagy szó, mert karrierje korábban több ízben is végveszélybe került súlyos sérülés, majd annak ismétlődése miatt. A térdében szakadtak szét, mondhatni mentek csaknem javíthatatlanul tönkre a szalagok, de Európában kétszer is tökéletesen rendbe hozták, mígnem tavaly februárban a Milan egyik téli bajnokiján egy kíméletlen belépő nyomán Ronaldo megint műtőasztalra került, s nagyon úgy festett, hogy nincs tovább. Aztán mégis lett… Az AC Milan ugyan hosszas vajúdás után nem hosszabbított szerződést vele, a Manchester City pedig hiába vitte volna, hősünk a hazatérés mellett döntött. Lábadozása végén pedig a focikarrierje folytatása is egyértelművé vált, s az idén – 13 hónappal a szerencsére mégsem végzetesnek bizonyult sérülése után – már a brazil bajnokságban mutatkozott be. Méghozzá nem is akárhogyan: a gólokat valósággal ontva 13 fellépésén 10-szer volt eredményes, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a Corinthians Sao Paolo állam bajnoka lett.
Adriano koránál fogva – ő 27 éves – még akármelyik elitklub gárdájában vígan rúghatná a labdát, de neki éppenséggel a futballból lett elege. Legalább is Európában, az olasz labdarúgásból, még közelebbről a Jose Mourinho vezette Internazionaléból, de az is az igaz-ság – meglehet, nagyobbik – része, hogy a milánóiak bajnoki címvédő csapatának vezérkara unt rá. Pontosabban Adriano viselt dolgaira. A brazil támadó tudniillik egyre kevésbé a pályán nyújtott egyéni alakításaival tűnt ki a többiek közül, sokkal inkább éjszakai kicsapongásaival, az italozós-csajozós-kimaradozós életvitelével, minek következtében gyakorta elkésett az edzésekről, ha ugyan éppenséggel nem az „igazak” álmát aludta a kötelező tréningek idején…
Ami tény: az Internél még így is megtartani igyekeztek őt, csakhogy maga a játékos csömörlött meg olyannyira az egész futballközegtől, hogy sajátos „intermezzót” közbeiktatva, maga mögött hagyta Milánót, egyáltalán Európát, hogy brazil szülővárosából, Rio de Janeiróból üzenjen vissza Itáliába sok-sok nappal később: ne várjatok… Maradt a szülői ház, a gyerekkori barátok közelében-körében, s átmeneti futballundorát leküzdve bejelentette: a Flamengo labdarúgójaként folytatja.
Ahol bizony akár válogatott társat is kaphat, ha nem is most, de akár már a következő idényben. A klubelnök a minap közölte ugyanis, hogy nagyon szeretné, ha Adriano után Ronaldinho is hazaszerződne, s náluk kezdené új brazíliai kar-rierjét. Kérdés, hogy megvan, vagy meglesz-e a kellő mennyiségű pénz is ehhez a korántsem egyszerű tranz-
akcióhoz, túl azon, hogy jelenleg még szerződés köti „Dinhót” olasz klubcsapatához. Viszont az is igaz, hogy nem nagyon marasztalják MiIánóban a világ legjobbjának két ízben is megválasztott, 29 éves sztárt, aki jobbára csak csereként játszik, s akkor is a legritkábban fél óránál tovább az AC Milanban. Kegyvesztettsége az egyik ok, ami távozásra, s adott esetben akár hazatérésre is késztetheti a labda-zsonglőrt, aki amúgy kétségtelenül messze van attól a szinttől, ahol akkor állt, mint amikor például az Aranylabdát kiérdemelte. Szülőhazájában nyilván őt is úgy fogadnák, mint Ronaldót és Adrianót is: folyamatos ünnepléssel, túláradó érzelmekkel, nagy-nagy rajongással, ami arrafelé a világ legjobbjai közé tartozóknak kijár. Márpedig vitán felül áll, hogy mindhárman a nemzetközi labdarúgás elitjébe tartoznak rendületlenül. Ennél fogva cseppet sem a fantáziálás szférájába tartozik, hogy akár mindhármukat láthatjuk majd még a brazil válogatottban együtt játszani.
Hogy így lesz-e, a jövő zenéje. De rengeteg brazil számára már ez a jövőbeli eshetőség is csodaszépen hangzik. (Jamzon)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!