Megalázások helyett kiegyezés kellene

Lengyel úgy véli, a Fideszben – miként az MSZP-ben is – több „párt” van; Orbán neve fémjelzi az egyik csoportot, igazi nacionalista háttérrel, olykor Európa-ellenes éllel, a középjobb a másik csoport, ez a polgárosult és együttműködésre is képes nagyvárosi Fidesz, míg a harmadik a szélsőjobb formáció, őket a politológus Slota pártjához hasonlítja. Másokkal ellentétben Lengyel egyebek között ezért sem látja drámainak egy esetleges kétharmados Fidesz-győzelem hatását, mivel egyáltalán nem biztos, hogy a nagy hatalmú polgármesterek örülnének a túlzott központosításnak.

l Mintha összekeveredtek volna a pártpalettán a színek… Ön meggyfa korukból ismeri a demokrácia „feszületeit”, a magyar pártokat. Azonosak még önmagukkal? Mintha felcserélődött volna a bal- és a jobboldal szerepe …
– Ez a kavarodás már a rendszerváltozás óta zajlik. Az Antall József-féle jobboldal is irtózott a reformoktól, és próbált szociálpolitikai játékokat játszani, s a szocialisták Horn Gyula idején tettek ezt is, azt is; nyolc hónapig osztogató politikát vittek, azután a válság reális megoldásaként Bokros Lajossal – épp az ellenkezőjét. A jobb- és a baloldali pártok között ma Magyarországon nem az a fő megkülönböztető jegy, hogy az egyik szociálpoltikailag elkötelezettebb vagy piachívőbb, mint a másik, hanem az, hogy ha az egyik azt mondja „A”, akkor a másik azt fogja mondani, hogy „B”. Akár azonnali szerepváltásba is átmehetnek, mint Orbán Viktor, aki Kéri László szemináriumán gyökeresen az ellenkezőjét mondta annak, amit hivatalosan képvisel; ott erőteljesen piac-, tőke- és reformpárti volt. Úgyhogy az ábécé bármely betűjére mondhatja, hogy „nem”. A két fél között áldatlan harc dúl. A szocialistáknak óriási a szerencséjük, hogy az MDF és a Fidesz is a modernizációs, piacpárti, „európai” oldalra szorította őket, s így nem a múltba fordulás, a bezárkózó nemzeti provincializmus és a reformellenesség jutott nekik, míg a Fidesznek maradt a „szociális” oldal. Az oda befagyás mindkét félnek csak rosszat tett, és tehet. Medgyessy az osztogatással tette tönkre az országot, és Orbán is ígérhet akármit, ha utána lehetetlen helyzetben kell kormányoznia. Szereptévesztésnek is nevezhetjük amit látunk, de fontosabb, hogy a magyarországi pártoknak még mindig nincs meg a nyugat-európai nagy pártokra jellemző identitásuk, önálló vonalvezetésük, amire bizton lehet számítani, s amiről az európai vagy amerikai megfigyelő rögtön tudja, hogy váratlan helyzetben mit is fognak cselekedni.
l Ráadásul a válság most gyors változásokat generál, felerősít és legyengít régi és új erőket. Milyen tendenciákat lát?
– Kényszerek álltak elő. A szocialisták választása az volt 2008 októberében: vagy osztogatnak, szembe mennek a pénzpiacokkal és bedobják a törülközőt a válságkezelést illetően – azaz nem teljesíti az ország az európai és világnormákat –, vagy hozzálátnak az érdemi reformokhoz. Volt néhány nap, amikor megmutatta nekik a forint árfolyamzuhanása, hogy „hol lakik az úristen”, s felismerték: ha túl akarja élni a válságot az ország, akkor teljesíteni kell az EU és a pénzpiacok által képviselt szigorú követelményeket. Így végül is fogcsikorgatva, de – mert „élni kell”– az IMF-et és a szigorú pénzpolitikát választották. S hogy miért nem hagyták meg ezt az egészet Orbán Viktornak és a jobboldalnak, amelyik amúgy is előrehozott választásokat akar, hogy bukjon bele ő? A válságkezelés mindenképp fájdalmas. Elvileg szeretik a népek, de gyakorlatilag, ha el kell viselniük, azt már megtorolják. Ma a friss amerikai adminisztrációtól eltekintve nem látunk népszerű kormányokat, egy részük már meg is bukott a válság miatt. A szocialisták sem számíthatnak rá, hogy jövőre megnyerik a választásokat, csak arra: mérsékelik a várható vereséget, bebizonyítják a válságkezelő és kormányzó képességüket, helyreállítják a hitelességüket, és így a választáson talán egy kicsit előbbre ugorhatnak. A Fidesznek is két lehetősége volt: vagy a stratégiai szempontokat – köztük az ország érdekét – szem előtt tartva követik a nyugat-európai és amerikai ellenzéki pártokat és együttműködnek a válságkezelésben a kormánnyal, vagy az ütközést választják, mondván, hogy „minden másként van”. Ők úgy döntöttek: ha a kormányzó párt a szigorú pénzpolitikát és az Európa felé menetelés kegyetlen útját választotta, akkor ők szükségszerűen a „minden megszorítást visszavonunk” és a szociális hitegetés politikáját.
l És a kisebb pártok helyzete milyen?
- A 2006-os választásokon még az SZDSZ volt a harmadik a erő, s bár a liberális elkötelezettség alighanem megmaradt a magyar társadalomban, a párt a hibái miatt elveszítette sok hívét. 2008-ban úgy lépett ki a koalícióból, hogy nem tudta keresztülvinni a szándékait, és a szocialisták nélkülük indultak el, rossz irányba és rosszul, de a saját útjukon. S 2008 őszén, amikor a válság átcsapott Magyarországra, nem volt markáns álláspontjuk; kiderült, hogy nincs elég szellemi erejük, jó nemzetközi kapcsolati hálójuk, hogy segítséget szerezzenek, és csökkent a politikai befolyásuk. Ha csoda nem történik, és vissza nem nyerik az elvesztett dinamikájukat, eltűnhetnek a politikai palettáról. Az MDF a szélsőségek között ide-oda rángatódzott és közben fogyatkozott a támogatottsága, a hitelessége; Bokros Lajost sajnálom, mert olyan komédiába került, ami aligha járhat eredménnyel. A KDNP nincs is, afféle „NDK-s” párt, mert ugye ott is volt több párt… A Jobbik viszont láthatóan a MIÉP helyébe lépett, fiatalabb, dinamikus erőként jelent meg a politika színpadán.
l Hogyan vélekedik arról: a pécsi önkormányzati választás után előbb Fidesz-barát frakciót alakít három addigi szocialista képviselő, azután együttműködést ajánl a „maradék” MSZP-frakció is Páva Zsoltnak?…
– Miután a város a szocialisták számára „elesett”, az MSZP-nek ott csak két lehetősége maradt: vagy mindenre nemet mond a Fidesznek, amely várhatóan jövőre a város után az országot is elfoglalja, és akkor ezzel az ellenállással teljesen gettóba szorul, vagy pedig próbál kooperálni, akkor is, ha Páva az együttműködési ígéretével szemben keményen kezdett hozzá a város irányításához. Bízom benne, hogy végül győz a józan ész és a városokban valódi megállapodásokra, stratégiai együttműködésekre kerül majd sor ellenzék és kormánypárt között. Egymás megalázása helyett az országban is a kiegyezés vinné előbbre közös ügyeinket.
l Új szín a Lehet Más a Politika (LMP) párt, amely zöld programmal kampányol? Valóban más?
– A zöld szín lehet itt új, de a politika nem lehet más. Ha meglepetésemre körülbelül 200 ezer magyar szavazna rájuk, és egy képviselőjük bejutna az Európai Parlamentbe, az azt jelentené, hogy országos erővé váltak, s lenne nálunk is egy zöld párt. Van egy sor hasonló Európában, amelyek bő húsz éve alternatív mozgalomként indultak, de a parlamenti részvételük megmutatta: nem lehet amatőr, mozgalmi módszerekkel boldogulni. Hivatásos politikusaik vannak ma a parlamenti színtéren s a zöld mozgalomban is. Ha az LMP bejut az Európai Parlamentbe, az Országgyűlésbe, nekik is professzionalizálódniuk kell, és akkor ez is egy párt lesz, amelyiknek a számára nem lehet „más” a politika.
l Mit gondol az SZDSZ–MDF választási szövetség ötletéről?
– Két, egyre kékülő fuldoklót látok a víz alatt, egyik sem tud úszni, és talán reflexből próbálnak egymásba kapaszkodni. Az MDF ugyan formailag kéreti magát, de közben az SZDSZ programjába kapaszkodik, hisz’ Bokros Lajost kérte fel a válság kezelésére. Nem látom a politikai középen azt az  erőt, amely egy ilyen szövetséget támogatna. Liberális szavazó attól, hogy Bokros az MDF színeiben listavezető lett, nem válik MDF-hívővé és az MDF-esek sem felejtették el, hogy ellentétük az SZDSZ-szel a ’90-es évek elején milyen erős volt. Ekkora szakadékot nem lehet most hirtelen átugrani.
l A magyar politikai életben weimari szindrómát látunk? Gyenge demokráciát és a belőle kinövő diktatúra lehetséges erőnek izmosodását?
– Sok barátom is ezt mondja, s egyre hisztérikusabban. Ám el nem tudom képzelni, hogy az EU országaiban diktatórikus kísérlet történjen. A nyugatibb tagállamok ezt nem tűrnék el, a keletibb tagállamok pedig pokolian függenek a nyugatiaktól és a világtól. Ahhoz, hogy ilyesmi történhessen, az kellene, hogy egész Európa, élén a nagyhatalmakkal – köztük Németországgal, amelyiktől a legjobban függünk – weimarizálódjon. Bár a hazai középrétegek kétségbe vannak esve és dühösek, de egyáltalán nem látszik, hogy bemasíroztak volna a szélsőjobbhoz, s hogy azt hinnék: a turáni szittya megoldás lenne a számukra legjobb. S vegyük észre: ahogy az MSZP is több pártból áll, úgy a Fideszben is legalább három párt van. Az egyik – amit Orbán képvisel – egy valódi jobboldali párt, nacionalista háttérrel, ehhez illő nemzetállami jelképekkel, Kárpát-medencei várakozásokkal, Európa-ellenességgel, mint a Kaczinsky fivérek pártja Lengyelországban. Ám ez a szavazók táborában a veszteseket képviseli – a falvakat és kisvárosokat, ahol dühös szenvedéllyel fordulnak a nagyvárosok, Budapest és Európa ellen. A másik párt a középjobb – a békére, megegyezésre törekvő, nyugodt, polgárosult és együttműködésre is képes nagyvárosi Fidesz, amit Pokorni és Rogán, Kósa vagy Lázár neve fémjelez –, mint Donald Tusk pártja Lengyelországban. És a harmadik párt a Fidesz szélsőjobb – mint Szlovákiában Slota pártja –, ennek tagjai szélsőségesen rasszisták, antiszemiták, s csak azért szavaznak a Fideszre, és azért vannak benne, mert nagy párt. Ugyanis felfogták, hogy a Jobbikkal nem kerülhetnek hatalomra. Ez pedig előrevetíti: ha a Fidesz megszerzi a hatalmat, akkor állandó belső küzdelem lesz benne, hisz’ már az első napon el kell dönteni, hogyan is kormányozzanak. Európában kénytelenek lesznek a szélsőségesek ellenében olyanokkal kormányozni, akik megegyezés- és Európa-pártiak. Így hasonló lesz a politikájuk a válságkezelő szocialistákéhoz.
l Mit gondol a „nem párt” Magyar Gárda 10 százalékos elfogadottságáról és a Jobbik lehetséges európai, netán magyar parlamenti szerepéről?
– A Jobbiknak nem sikerült megszereznie a középosztályba tartozó, munkahellyel rendelkező emberek támogatását. Nem tudott behatolni abba a rétegbe, ahová Le Pennek Franciaországban, vagy Haidernek Ausztriában sikerült. Ez a kiszorítottak pártja. És nagy csalódás lesz a számukra, ha a várt fiatalok nem mennek el szavazni. Nem látom mögöttük az erőt. Csak az óriási média- és világhálós jelenlétet látom, és hallom az eldurvult, szélsőséges hangnemüket. Azt hiszem, a Fidesz lesz az igazi ellenfelük, mert el fogja foglalni ezt a területet, úgy, ahogyan Sarkozy tette, aki jobboldalról olyan szöveget mondott a bevándorlásellenességtől az Európa-ellenességet is magában foglaló francia „gloire” felelvenítéséig, amire Le Penék nem tudtak rálicitálni. A Fidesz is azon dolgozik, hogy a Jobbik ne jusson be az európai és magyar parlamentbe. S egy modern párt alapításához és fenntartásához is az a három dolog kell, ami a háborúhoz: pénz, pénz és pénz. Ugyan ki pénzelné a Jobbikot? A nagyobb hazai vállalkozók már tudják, hogy csak nemzetközi tárgyalások révén juthatnak előbbre…
l Mit szól ahhoz, amit Orbán mondott, hogy a kis pártokra nem, csakis a Fideszre érdemes szavazni?
– Azt hiszem, ő már attól fél, hogy a kelleténél jobban vezet és a pártján kívüli jobboldali szavazók úgy gondolhatják: nem kell a győzelméhez az ő szavazatuk, mert „úgyis nyer”. S akkor miért is voksolnának a Fideszre? Így esetleg az MDF-re vagy a Jobbikra szavazhatnak. De ugyanezt sugallja a baloldali szavazóknak a maga oldalán az MSZP is, amely szintén próbálja maximalizálni a voksait, hiszen most nincs koalíciós partnere, nem kell átengedni a szocialista szavazók voksait az SZDSZ-nek.
l És hogyan vélekedik a Fidesz-KDNP esetleg kétharmados többségéről, amivel számon kérne, „rendet teremtene” s egyszer alkotmányozna az elnöki rendszer bevezetésére, másszor meg „a demokráciát erősítené”?
– A demokrácia erősítése üres frázis. Nem hiszek az előrehozott választásban sem, mert ha a tavaszszal kialakult drámai helyzetben nem mondtak le a kormányzásról a szocialisták, akkor ugyan miért tennék meg ősszel, amikor vélhetően ennél már csak jobb jöhet. Tény, hogy a Fidesz szeretne kétharmaddal nyerni, s ha ma lennének a parlamenti választások meg is kapnák, mert sokaknak elegük van abból, ami a baloldalon történt, és annyira nincsenek jelen a kis pártok, hogy a szocialistáknak az egyharmadért is kapaszkodniuk kellene. Ám, hogy mi lesz egy év múlva, azt a válság miatt nehéz megjósolni, pláne, hogy Orbán újra elköveti a szokásos hibáját: túl korán vágtat ki a csatamezőre. És ugye nem lehet majd’ egy éven át semmit se mondani. Márpedig minél jobban közelednek a kormányzás pillanatai, annál nehezebb lesz ígéretekkel előállni. Gyurcsány őszödi beszéde óta biztosan tudjuk: a társadalom nem felejt, és minden ígéretet számon fog kérni. S nem is lesz könnyű a kétharmaddal élni, hiszen Horn és Kuncze idején is megvolt a kormányoldal kétharmada, akkor is felmerült az alkotmányozás, de nem lett belőle semmi. Még egy egyharmados ellenzék is keresztbe tud tenni jogi eszközökkel vagy obstrukcióval az ilyen próbálkozásoknak. S ha meg is lenne a Fidesz kétharmada, akkor is nehéz lenne végrehajtani egy alkotmánymódosítást, ami létrehozná a negyedik köztársaságot, erős elnöki hatalommal. Ugyanis kérdés, hogy a Fideszen belül mi történne egy ilyen próbálkozás esetén. Egyáltalán nem biztos, hogy a nagy hatalmú polgármesterek szeretnék, ha erős központi hatalom lenne… S ha a sűrűn emlegetett leszámolás bekövetkezne, akkor a volt szocialista miniszterekkel együtt már az első pillanatban kellene leüttetnie Orbánnak sok mérsékelt fideszes párttársa fejét is. Kósa feje épp úgy lehullhat, mint Gyurcsányé.
l Merre mutatnak a folyamatok: a kétpárti angolszász modell felé vagy a több kis pártot is magában foglaló „töredezettebb” pártstruktúra felé?
– Lehet, hogy jogi értelemben csak a két nagy párt, a két konglomeráció jut majd be jövőre a parlamentbe. De azok nagyon törékenyek lesznek, bármikor a darabjaikra eshetnek szét. A liberális szavazóknak létező képviselet kell majd, s nem tudni, hogy ezt hol találják meg a legtöbben, valamelyik nagy pártnál vagy, ha lesz, akkor a zöld pártnál. Az MDF mérsékelt híveinek is el kell majd dönteniük, kihez állnak közelebb. Rövid távon persze lehet kétpárti a magyar parlament, de hosszabb távon a mai olaszhoz hasonló többpárti struktúra kialakulását tartom valószínűnek. A két pártkonglomerációban eddig a személyfüggő politizálás volt jellemző. Ám a baloldalon ez véget ért Gyurcsánnyal, és kérdés, hogy a jobboldalon Orbán alatt mikor robban a ketyegő bomba, s ha robban, akkor mi történik a Fideszben lévő pártokkal; ki kivel fog össze.

Vasvári G. Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!