Kommentár

Ma egy hete arról írtunk, hogy a szélsőséges jelenségek és erők szaporodása rossz hírünket kelti a világban, amelynek – legalábbis a számunkra fontos fejlett, demokratikus országainak – a véleményalkotásáról jellemző adalékot találtam a pénteki New York Timesban. A legtekintélyesebb amerikai újságnak a cikkét Ho Si Minh Cityből, a hajdani Saigonból keltező publicistája azt elemzi, hogyan alakulhatott ki a csupán pár évtizede véres háborút vívó Egyesült Államok és (immár egyesült) Vietnam között meghökkentően szívélyes és mindkettőnek gazdaságilag gyümölcsöző kapcsolat. Utalva a hárommillió áldozatukra, a publicista rejtélyesnek nevezi a vietnamiak készségét a megbocsátásra, még akkor is, ha a háborút megnyerők lehetnek nagylelkűek: „De ez nem elegendő magyarázat, legalábbis annak, aki ismeri a balkániak és közel-keletiek mérhetetlen képességét új erőszakot generálni a múlt sebeiből”. A gyakorlatias nyugati gondolkodásról és a történelmi sérelmekbe beletörődni képtelenek megítéléséről híven árulkodó megjegyzés felettébb tanulságos.
Kivált mostanság, amikor a nacionalista (nálunk megszépítő fogalmazással) nemzeti gondolkodásmód hirdetői esélyesnek érzik magukat a választások megnyerésére és akként hazánk külpolitikájának alakítására. A jobboldali politikusok most éppen az európai parlamenti választási kampányt terjesztik ki a szomszédsági magyarokra, elemzőik pedig olyan kifejezéseket igyekeznek divatba hozni, mint a Kárpát-Haza. A viszontagságos sorsú kettős állampolgárság ötletét is komolyan felmelegítik, sőt a Fidesz elnöke Kárpát-Ukrajnában járva meg is ígérte. Nincs itt hely ennek alaposabb elemzésére, ám az amerikai közírónak a mondatát ajánlanám a jobboldal korifeusainak figyelmébe. Azzal, hogy nemcsak a Balkánon, hanem egész Kelet-Európában megvan az a képesség a múlt sebeiből generálandó konfliktusokra. Például maiakat is kreálva.
Ha valaki, mint az egyik jobboldali szakértő azok után is másodrendű állampolgárokként látja a határon túli magyarokat, hogy azok politikusai két szomszédunk kormánykoalíciójában is benne lehettek, attól kissé meglepő nem eltűnődni rajta: vajon milyen „lefokozásra” számíthatnának e kisebbségek, amennyiben Budapest nekik voksolási beleszólást adna egy másik (mármint Magyar-)ország ügyeibe is? Ha tényleg oly mérhetetlen e tájon a képesség a múlt sérelmeinek felhánytorgatására, akkor vajon miként élik majd meg a kilátásba helyezett, mondjuk így, rámenős nemzeti politikát a szomszédok nacionalistái? S aztán majd kire számíthatunk abban az unióban, amelyben immár együtt vagyunk? Sorolhatók a kérdések, amelyekre aligha válasz a pár ismert „nemzeti” szólam, vagy a nem elég nacionalista kormányzat szokásos ócsárlása, sima lehazaárulózása. Márpedig nem ártana az e fajta kérdésekre időben választ kapni.

A.J.   

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!