Néztem az Eurovíziós Dalfesztivált, s bár úgy általában elvagyok azzal,
hogy magyar vagyok, még ha százötven kilóját terepszínű szövettel
leplező égő szemű, kopasz tömeggyilkos azt is közölte velem az utcán,
hogy ez így nem igaz, mert én bármi is vagyok ezen az egy dolgon kívül,
szinte tetszőlegesen, de az, mármint magyar, semmiképpen, szóval én
ettől függetlenül szívesen vagyok magyar, csak nem így. Kiküldték ezt a
szegény Ádok Zolit, akit kifejezetten kedvelek, a Madáchban is láttam
József egyik testvéreként, ő is remek volt, az előadás is, de kiküldték
oda, ahová senki sem mert menni, a kelet-európai régió lúzerrészlegében
még mindig létező, bár milliószor megbukott koncepció alapján a
nyolcvanas évek Amerikájában is olcsónak számító szintipop rettenettel
és ahhoz illő, hatvanas évekből ideszakadt diszkókoreográfiával, hogy
legyen min szórakozni a többieknek.
Nem Zoli a hibás, legalábbis szerintem. Minden területen megvan nekünk az a néhány kulcspozícióban ülő idiótánk, akitől nem működik az a dolog, aminek irányítását kigründolta magának. A középiskolában a számítástechnika-órán tette Robi osztálytársam, aki erős volt, agresszív és buta, hogy előreszaladt és az egyetlen gép elé leülve, azt átölelve kiabálta: enyém, enyém. Kérdeztem tőle, hogy ne írjak-e valami rövid játékprogramot, kígyó a falnál, vagy valami, mert mondjuk én tudok programozni és rendezhetnénk körmérkőzést, de ő csak hajtogatta, enyém, enyém. Kérdeztem, tudsz is vele valamit csinálni, azon kívül, hogy öleled? Válasz: nem, de enyém, enyém. Robit azóta láthatóan klónozták és betették mindenhová, bizonyos vagyok abban, hogy ő választotta a stílust, a dalt, talán magát Zolit is, akit, ismétlem, csókoltatok és kedvelek, meg minden, csak talán nem ő kellett volna oda. A norvégok sem álltak a fejükre, nem ugrott ki albínó puma egy kartondobozból, csak egy srác hegedült egy dalt, amelyben a norvég népzene is benne volt kicsit, de az európai popzene is. Mármint a jelenkori. Aztán meg is nyerték, nekünk meg marad a szokásos: pofázhatunk arról, hogy a skandinávok egymásra szavaztak (hazugság, a volt szocialista államok egy-két egymásra adott szavazatától eltekintve mindenki a norvég srácnak adta a legtöbb pontot, egyébként mi is), hogy itten kérem bunda van (norvégok abban járnak), hogy az egyirányú utca jön rossz irányba s nem mi, ez az, srácok, maradjunk, azok, akik eddig voltunk: a térség hülyéi, a tehetségtelen, olcsó bohócok, akik addig mondogatják: „enyém”, míg már a tökük sem lesz az övék, nem is érdemlik meg, hogy az legyen. Szeretnék norvég lenni. Itthon.
Jáksó László
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!