Őszödtől Orbán kétharmadáig

Tehát már akkor, a zárt ajtók mögött elhangzott (és csak hónapok múltán közismertté vált) kormányfői monológgal, amelyre a szocialista elnökhelyettes szerint „valakinek föl kellett volna állnia, hogy eddig és ne tovább”, vagyis Gyurcsány értésére adni: így nem beszélhet pártjával. A nevezetes őszödi beszéd valóban attól lett a talleyrandi hiba, hogy a korábbi esélyekre rácáfolva – az új  magyar demokrácia történetében először – újraválasztott miniszterelnök nemcsak (különben pártjával együtt) túlértékelte a saját szerepét, hanem kezdte magát tekinteni a reformok kizárólagos letéteményesének. A politikus, aki attól lett pár évvel azelőtt a szocialisták kedvence, hogy arra biztatta őket: merjenek baloldaliak lenni, Őszödön voltaképpen megrótta frakcióját amiért nem eléggé mer liberális lenni. Lehet persze mondani, hogy Gyurcsánynak nógatnia kellett a tőle – reformlendületében – lemaradt (liberális szemszögből egyenesen maradi) pártját, ám ettől még az őszödi beolvasás korántsem csupán ominózus hangvétele miatt lett politikailag végzetes. Az addig sikeres politikus nem volt eléggé politikus, s ennél fogva hamarosan már sikeres sem.
Nagy néppártként a szocialisták éppen abban különböznek a magukat reformer élcsapatnak látó liberálisoktól, hogy politikusaik jóval szélesebb háttérrel bírnak, magyarán jobban, nemcsak a médián keresztül képesek érzékelni a közhangulatot. Gyurcsány végzetes hibát követett el, amikor kezdte a liberálisok szemével nézni a saját pártját, amint ezt – liberális hangadók által magasztalt – őszödi beszéde is tükrözi. Ezért nem az óva intőkre hallgatott, akiket a liberális körök kerékkötőknek bélyegeztek, hanem azokra, akik a (Brüsszel által megkövetelt) megszorításokat tudatosan össze akarták kapcsolni a reformokkal. Mit mondjak, sikerült… Nem csoda, ha ettől fogva minden változtatási igyekezet eleve széles körű elutasításba ütközött, amit – a felülről reformálni akarók régi szokása szerint – némelyek a maguk igazolásaként fogtak fel, mert ugye, hogyan is lehetne az emberek életét felforgató változtatás népszerű?! S ezzel belekergették Gyurcsányt a lemondásához vezető spirálba.
Ahová persze a gátlástalan – és az őszödi beszédben magának pompás alibit felfedező – ellenzék semmitől sem visszariadva szintén kergette. Akárki juttatta ki e monológot, aligha tudta elképzelni annak elképesztő kiforgatását, a valójában merőben más értelmű pár mondat önkényes kiragadását. Jómagam régóta gyanítom, hogy – a közhittel és a vádló liberális állítással szemben – nem a kormányfő belső ellenfele szivárogtatta ki, hanem valamelyik elragadtatott híve. Sakkvakságnak nevezik, amikor a nagymester nem veszi észre a susztermattot. Nekem több (egyik csoportba sem besorolható) szocialista képviselő vallotta be, hogy ott ülve fel sem tűnt neki – a lenyűgöző monológban – éppen az a pár szó (már csak azért sem, mert Gyurcsány rosszul fogalmazott, igazában véve azt akarta mondani, hogy ámítottuk, becsaptuk magunkat is). Ennek alapján szabadjon nem feltételeznem senki ellenlábasának véltről annyi zsenialitást, hogy ott helyben egyből észre vette azokat a szavakat, amelyekkel majd lejárathatja a vezért. Aminthogy szerintem – a kormányfőre és pártjára egyaránt tragikus módon – nyilván az sem észlelte, aki egészében vélte a szónoklatot a reformügy nagyszerű képviseletének (aminek utóbb kiemelkedő értelmiségiek is ítélték). Viszont a kikerült szövegből – jobboldali füllel hallgatva, pláne esetleg leírtból olvasva – már könnyű volt kiragadni azokat a szavakat, amelyekkel le lehetett taglózni Gyurcsányt.
Utólag könnyű okosnak lenni, de az okos politikus semmiképpen sem cövekelt volna le annál az őszödi pozíciójánál, amelyet saját pártja sem tudott igazán elfogadni, s amelynek folyamatos ostromlásához ekkora muníciót maga adott ellenzékének. Nem csupán a botránykeltő szavakért kellett volna bocsánatot kérni, hanem az „őszödi gondolatért”, amely nagyon is hajaz a rendszerint balul kiütő erőltetett népboldogításra. Demokráciában senkinek, sem jobb-, sem baloldalon nem áll jól a nép lenézése (azoknak az ifjú ultraliberális publicistáknak sem, akik képesek olyan csacskaságokat leírni, hogy miért próbálják védelmezni azok a fránya szocialisták a saját szavazóbázisuk létérdekeit, mintha bizony a nyugati politikusok nem ezt tennék, tessék talán vigyázó szemüket Párizsra és a francia konzervatívok Közös Piacot túszul ejtő agrárvédelmére vetni). Őszödtől leghamarabb Gyurcsánynak kellett volna eltávolodnia. S mert nem tette, a lejtőn nem lehetett megállni, noha Lamperth túloz, mert nem „minden” romlott el Őszödön, kellett ahhoz további, közte kormányzási hibák sora (teszem azt az alkotmánybírósági fura döntés utáni ragaszkodás a bizonyosan bukó vizitdíjhoz), hogy ma reális veszély lehessen Orbán kétharmada.
Veszedelmes lehetőség ez a baloldalnak és a magyar demokráciának is, bárhogyan csillapítanák is a kedélyeket a bumeránghatástól tartó fideszes vezetők. Élükön Orbánnal, aki sajátosan érvelt a netán kétharmados jobboldali fölény mellett: már miért is ne járna ilyen „esély” nekik, amely a baloldalnak „negyven éven keresztül kizárólagosan állt fenn, és aztán a demokráciában is kaptak négy évet, szabályos, alkotmányos kétharmadot?” Ha maga észre vette, ha sem, ez ijesztő – és sajna a szélsőjobb felfogásához felettébb hasonló – módon árulkodik arról, hogy egybemossa a pártállami korszakot a demokratikussal. Ekként nem csupán kampányfogás részéről úgy állítani be a mai pártküzdelmet, mint a hajdani ellenzékét „a hatalommal”. A szélsőjobb közírói szeretnek „hatalomátmentésről” papolni, mintha bizony ’90 után nem kerültek volna politikai karanténba azok a körmönfont hatalomátmentők. S mintha a pártállam másod-, harmadvonalában már feltűnt szo-cialista politikusok személye többet nyomna latban, mint az alapvető intézményi, vagyis rendszerváltozás (amikor Orbán kormányt alakított, nem volt ennyire háklis a pártállami múltra, de miként is lehetett volna abban az országban, ahol éppen a puha diktatúra folytán jószerivel mindenki így-úgy együttműködő volt, a fiatalabbak pedig egyszerűen beleszülettek az adott rendszerbe). Ne tévedjünk: ez (a mindennapos börtönnel való fenyegetőzésekből kitetszően még jobb esetben) újbóli karantént ígér a szocialistáknak, akiket a jobboldali médiában nemcsak olvasói levelek, hanem cikkek is szabályosan „eltüntetnének” a közéletből. S vajon mire véljük Szájer EP-képviselő szombati interjújának ama kitételét, hogy „a mostani csődhelyzetért felelősöket is meg kell találnunk”? Hogyne, sietve hozzáteszi: „sem az elszámoltatás, sem az alkotmányos jellegű változtatások kapcsán nem fogjuk megtenni az ellenfeleinknek azt a szívességet, hogy átlépjük az alkotmányosság határait”. Hát persze, legfeljebb arrébb tolják azokat a határokat.
S ugyan mi tartaná őket vissza ettől?! Túl sok történet kering azokról a fideszes kiszólásokról, amelyek mind elárulják: szerintük „élni kell a hatalommal”. Bauer Tamás felidézi a Népszavában, hogy amikor a szocialista-szabad demokrata kétharmados többség tudatosan önmérsékletet tanúsított, a Parlament folyosóin fideszes kollégáik kinevették őket. S valóban: már az egyszerű többségükkel sem csupán éltek, hanem visszaéltek (eszük ágában sem volt viszonozni a Horn-kormány önmegtartóztató gesztusát). Vajon mi fogja majd vissza Szájer itthoni társait, hogy – demokratikus jogállamban szokatlan módon – jogilag felelősségre vonhatókra bukkanjanak a „csődhelyzetért”, amelyet mellesleg éppen sikerült elkerülni a pénzügyekben, de nem a jobboldali közfelfogásban (ott amúgy is mindenre kiterjesztik e csődöt, a megszólalók vérmérséklete szerint). Politikai vétkeket a demokrácia ellen vétkezők szoktak megtorolni. Jellemző adalék, hogy a szélsőjobb nyomuló pártja a (saját gárdájára alapozandó) csendőrség visszaállítását hirdeti: ha valóban hiszik is, hogy a demokratikus jogállamban egy testület a hajdanihoz hasonlóan „rendet tenne”, akkor ajánlanám nekik Veres Péter tanúvallomását a csendőrpertu (és pofon) világáról. Ja, hogy ők azt szeretnék visszahozni?!
 Akik annyira büntetnék a mai kormánypártot, hogy voksukkal, vagy akár távolmaradásukkal lehetővé teszik az akár alkotmánymódosító jobboldali fölényt, azok időben tűnődjenek el azon, akarnak-e abban a világban élni, amely már kezd kibontakozni a jobboldal médiájában? S azon is érdemes elgondolkozni, bízhatnak-e az orbáni önmérsékletben? Hornék azért nem éltek (nemcsak vissza, hanem szinte egyáltalán) a maguk kétharmadával, mert belátták, hogy nem szabad berendezni egy országot, társadalmat csak a baloldal és a liberálisok felfogásának megfelelően (a szocialisták helyeselhetően ennyiben utódpártiként levonták a tanulságot a korábbi korszakból). Ki is mondták, hogy csak négyötödös támogatással lehet hozzányúlni az alkotmányhoz, vagyis konszenzusos alapon. Orbánék szavaiból és médiájuk fenekedéséből kitetszik, hogy nekik nincsenek ilyen gátlásaik. Sőt, egy vezércikkírójuk a héten úgy fogalmazott: a jobboldal „a sok tekintetben félresiklott rendszerváltozás korrekciójának lehetőségét is ígérő diadal kapujában áll”. Orbán ante portas. S ő majd egyedül, holmi konszenzussal mit sem törődve, „korrigálja” a két évtizede közmegegyezéses rendszerváltást. Ilyen kiigazítás szükségességét először a csurkisták kezdték hangoztatni, szakítva is Antallékkal, tehát a mérsékelt jobbal. Egy szélre sodródott akkori exminiszter utólag már sajnálta is, hogy nem vezettek be egy kis diktatúrát, persze átmenetileg. Minden tekintélyuralmat átmenetinek ígérnek, de egyáltalán nem olyannak képzelik el.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!