A kis francia nagy álma

Az ő nevét mindenkinek ismernie kellene! Az Oscar-gálán feltűnt, ahogy James Marsh rendezőt és Simon Chinn producert megelőzve rohant ki a „porondra”, majd a homlokán egyensúlyozgatta a szobrot. Csupa vibrálás, csupa csibészség, csupa élet volt a 60 éves Petit. Aztán mikor meghallottam, miket művelt – először a Notre Dame-ot, majd a sydneyi Harbour Bridge hidat, később az Eiffel-
tornyot és a Lousiana Superdome-ot is meghódította –, nem hihettem mást, mint hogy beteges magamutogató, vagy öngyilkos természetű. De legalább is totál őrült, mert normális ember, még ha kötéltáncos is, nem akarhat a 104. emelet 417 méteres magasságában sétálgatni egy imbolygó kötélen. Aztán ahogy néztem az ő nagy kalandjáról készült dokumentumfilmet, egyre inkább hősnek láttam őt.
Philippe Petit példát mutat, hogyan lehet bátran élni (anélkül, hogy bárkinek is utána kellene csinálnia a mutatványokat), álmodni és valóra váltani az álmunkat. Sokan elfelejtettünk már álmodni is, célok nélkül élünk, egyik napról a másikra. Nem csoda, ha elfogy belőlünk az életszeretet, a szenvedély, a kockázatvállalás, hogy megtegyünk olyasmit, akármilyen apró dolog is az, ami előrébb lendítené az életünket.
A film közben azon tűnődtem, milyen gyakran volt szerencséje, amikor épp arra volt szükség. Pont akkor nem vette észre az őr, épp nem esett le a párkány széléről a másik toronyról átlőtt nyíl, amellyel a kötelet húzták át… Aztán rájöttem, hogy ez nem lehetett pusztán szerencse dolga. Ha valaki ennyire akar valamit, az talál segítséget, égit és földit is, például olyan barátokat, akik feltétel nélkül hisznek benne, és sokat kockáztatnak is őérte. De Petit egyik nagysága (neve franciául kicsinyt jelent) éppen abban rejlik, hogy meglátta mindenben a lehetőséget, akárcsak Stewart Little kisegér a napot beárnyékoló felhő ezüstös szélét. Mikor már teljesen lehetetlenek tűnt az egész vállalkozás, mindig kapott egy kis jelet, például egy szöget a lábába – bár ez így nem hangzik túl szerencsésen, főleg nem egy kötéltáncos számára, ő mégis megörült neki, mert így a mankójával bicegve szinte mindenhová szabad bejárást kapott az épületbe. Hát nem épp az ilyen apró döntéseken múlik az egész élet? Bármi is történjék velünk, csak rajtunk múlik, hogy előrevisz, vagy megbénít. Még ha nem is lehet mindennek örülni, a legrosszabból is lehet fejlődni, tanulni az önsajnálat vagy a bosszankodás helyett.
Az Oscarral és BAFTA-díjjal jutalmazott, a Karlovy Vary-i, torontói, edinburghi és a Sundance filmfesztiválon is fődíjas Ember a magasban izgalmas, mint egy thriller, de éppoly szívbe markoló és felemelő, mint egy mélyen katartikus dráma, miközben szórakoztató és szenvedélyes, akárcsak egy vígjáték. Már az első percben beszippantott, és az utolsó kockáig fenntartotta feszült figyelmemet. A visszaemlékező hajdani „bűntársakkal” együtt drukkoltam végig és érzékenyültem el a megható pillanatokban. Éreztem a törvényt is picit áthágó csínytevés bizsergető izgalmát, a tornyok szélén toporgó, kétségbeesett rendőrök zavarodottságát, és bár nem láthattam élőben, megéreztem az emberen felüli csodát, amely létrejött a magasban. A zene hátborzongatóan jó, az operatőri munka makulátlan, a rendezés és a vágás is olyan finomra csiszolt, hogy alig lehet érezni, mikor rekonstruált és mikor eredeti a felvétel, olyan finomak az átmenetek. Az egész történet él, lélegzik, a néző légzése pedig a film ritmusával együtt gyorsul és lassul.
Bár a rendező szándékosan egyetlen finom utalást nem tett rá, azért a nagy kaland mögött felsejlik a ma már nem létező épületek lassan hegedő sebe is. Torokszorító nézni, ahogy Petit szívrepesve várta, hogy a tornyok végre felépüljenek. Végre nem csak szeptember 11-e jut eszébe a világnak a tornyokról, hanem egy hétköznapi, mégis az életben a legnagyobb hőstett, hogy ez a vézna kis ember valóra váltotta az álmát. (Ember a magasban, forgalmazza a Budapest Film)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!