A boldogság nem elérendő cél, hanem természetes állapot

Liedloff két és fél évet töltött Venezuela dzsungeleiben, kőkorszaki szinten élő indiánok között. Tapasztalatai teljesen átértékeltették vele nyugati gondolkodásmódját arról, hogyan kellene élnünk, és radikálisan megváltoztatták elképzeléseit az emberi természetről. Az ott élők úgy vallják: a boldogság nem elérendő cél, hanem természetes állapot. Nem tesznek mást, mint a gyerekek eredeti szükségleteit követik, azokat a szükségleteket, amelyeket a csecsemő magával hozott. A kontinuum (folyamatosság) elve az evolúció folyamán kialakult emberi szükségleteket jelenti.
A civilizált ember elfelejtett vagy nem mer az ösztöneire, érzéseire hallgatni. Úgy gondolja, hogy érzéseinél fontosabb az intellektusa. Holott az egyik legerősebb ösztönünk a csecsemő gondozására irányul, mi mégsem merjük rábízni magunkat, és különböző csecsemőgondozási és gyermeknevelési tanácsadókra hallgatunk. A gyermeket születése után elválasztjuk az anyától, kiságyban, különszobában, babakocsiban, autóülésben tartjuk, és csak akkor érünk hozzá, ha szoptatjuk vagy pelenkázzuk, mert félünk, hogy különben elkényeztetjük. Egy macska- vagy majomanyán megütköznénk, ha ugyanezt tenné újszülött kicsinyével. Emberek esetében azonban mindez természetes, az ellenkezőjét tekintjük természetellenesek. A csecsemő azonban mit sem tud a mi civilizált gondolkodásmódunkról, az ő kontinuuma egészen mást vár. Évezredek szükségletei nem tudnak néhány évtized alatt alkalmazkodni a civilizációhoz, ezért ha igényei, elvárásai nem teljesülnek, ezek egész életében beteljesülésükre fognak várni. A „bárcsak…” érzése fogja végigkísérni egész életét – bárcsak meg tudnám venni azt a házat, akkor boldog lehetnék; bárcsak feleségül jönne hozzám; bárcsak elég pénzem lenne; bárcsak elutazhatnék végre oda… Ám a gyermek a biztonság megtapasztalását, vagyis a boldogságot, amit egy anya folyamatos (kontinuum) jelenléte adna, nem tudja megszerezni. Liedloff elméletének helyességét terápiás módok igazolják. Kisgyerekeket, akik valahol megakadtak fejlődésükben, tovább lehet segíteni. Ismerjük az amerikai mintát, amikor a terápia során bepótolnak bizonyos kimaradt fejlődési szakaszokat, pl.: akiknek kimaradt a kúszó-mászó korszakuk, a nagyobb gyerekeket intenzíven kúsztatták-másztatták bizonyos ideig, és  ugrásszerű fejlődést tapasztaltak.
Az indiánok nemcsak a csecsemőkkel bánnak alapvetően másként, hanem a kisgyerekekkel, sőt embertársaikkal is. A gyerekek meglehetősen nagy szabadságot élveznek már meglehetősen apró korukban. Részt vesznek a felnőttek életében, vagy saját korosztályukkal játszanak, és ilyenkor saját magukra vigyáznak. A dzsungel semmiképpen sem veszélytelenebb hely, mint a gyerekek itteni környezete, így például az indiánok borotvaéles kései-hez a gyerekek szabadon hozzányúlhatnak, és az örvényekkel teli folyón felnőtt felügyelete nélkül kenuzhatnak. Gyakran a kenuban egész csapat gyerek ül, és egyik sem idősebb hat- évesnél. Az indiánok felnőtt társadalma boldog, kiegyensúlyozott egyedekből áll, nincsenek magányos, elhagyott emberek, nincs agresszió, viszont van együttműködés és jókedv, humor és empátia. Megerőltető tevékenységeik közben vicceket mesélnek, és minden cselekedetükkel saját jóllétüket növelik. Nyelvükből hiányzik a munka kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit mi munka alatt értünk: muszájból, erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak és jókat szórakoznak. Ha a szomszédos törzsekkel üzletelnek, a jó kapcsolat megőrzése fontosabb számukra, mint a jó alku. A gyerekeket nem próbálják meg a mi fogalmaink szerint nevelni, így a gyerekek nem részesülnek sem erkölcsi, sem egyéb kioktatásban. Az indiánok hozzáállása a gyermeki szabadsághoz teljesen megegyezik A. S. Neill huszadik századi nézeteivel a gyermeki szabadságról, amelyet a Summerhill-iskolában meg is valósított. Az indiánoknál ugyanazok a személyiség- és közösségi jegyek figyelhetők meg, mint a summerhilli gyerekeknél: boldogok, kiegyensúlyozottak, addig fejlődnek, amíg fejlődni képesek. Mindezt a Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában, A kontinuumelv című könyvében tapasztaltam. Megrázó olvasmány volt, és némi bűntudatom is lett. Fantasztikus betekintést kaptam azonban az emberi természetről. Segítségével ismét bízni merek érzéseimben, közelebb kerültem saját lelkem megértéséhez, amely a következő nemzedék boldogabb életéhez segít, és így most már jobban megértem, hogy a mai kor embere mért olyan, amilyen.
Köveskuti Tünde

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!