Fától az erdőt

Megvallom, hogy kivételesen nem annyira a gondolatmenetén, hanem elemzésének kiinduló pontján tűnődtem el. Tényleg mennyire fontos, amiről beszélünk? Mindig a fontos, lényegi szempontok kerülnek a fő helyekre a közbeszédben? Egy héttel az európai parlamenti választások előtt viszonylag kevesen beszélnek arról, hogy az európai integráció mai formája milyen szerepet játszott és játszik a magyar s nem pusztán a magyar társadalomban. A helyzet persze nagyon sokrétű, s megint ellen kell állni a sokaknak vonzó leegyszerűsítésnek. Amióta választják – tehát nem kinevezik – az európai képviselőket, vagyis éppen harminc éve, folyton-folyvást visszatérően panaszolják föl Brüsszelben, hogy az öt évenként esedékes erőpróbákon a helyi polgárok rendre inkább a hazai ügyekre figyelnek, s nem az integráció dolgaira. Ami persze valamennyire érthető: a nemzeti rendezőelv a legfontosabbak egyike, s az integráció soha nem akart amerikai mintájú olvasztótégelyt, a kezdetektől fogva a nemzeti azonosság és a szupranacionális elv kettősségére építették az intézményeket. Csakhogy a polgárt – Londontól Nápolyig, Lille-től Braunschweigig – általában jobban izgatják a hozzá közelálló gondok, s kevesen ismerik föl, hogy ezek kialakulásában ma már döntő része van a jogkörében szinte a miniszteri tanács mellé emelkedő parlamentnek. Vagyis igaz az érem másik oldala is, az nevezetesen, hogy méltatlan az uniós választást tisztán belpolitikai küzdelemként beállítani. Tehát hiába beszélnek annyit – s nem kevés plakát is ezt sugallja, olykor pártkülönbség nélkül – az erőpróba belső szempontjairól, felettébb fontosak a tágasabb összefüggések is. Hazánk számára pedig annál is inkább – amint erre egy hételeji rendezvényén Göncz Kinga, az MSZP európai parlamenti listavezetője rámutatott –, mivel öt év uniós tagság után világos,  hogy olyan szövetségi rendszernek vagyunk a tagja, amely egyértelműen segít bennünket – a bajban. Ilyenre pedig hosszú történelmünk folyamán régen – ha egyáltalán – volt példa. Összefoglalva: a válságból alighanem államcsőd lett volna, ha nem vagyunk uniós tagok, nagy-nagy gazdasági hibák ellenére is vannak fejlesztési források a magyar gazdaságban, ami megint Brüsszelnek köszönhető, s főleg a magyar vidéken már most látszanak az első esztendők beruházásának hatásai. A centrum körül – mindegy, hogy a bal- vagy jobboldalon – nem lehet ezt nem elismerni. S akik a piszlicsáré csetepatékba beleragadnak vagy éppen fölösleges ördögöket festenek a falra, éppen az unió mellett szóló legfontosabb érvet hanyagolják el. Gondoljunk csak ’48-ra, ’56-ra és még sok más dátumra, s mindjárt látni fogjuk a fölösleges szócsaták fáitól az európai integráció erdejét.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!