Tényleg, ki nézi hülyének a népet?

Hiszen bármely elfogulatlan zsűri csakis e nagyobbik ellenzéki pártot hozhatná ki győztesnek. Ha semmi egyébért, azért a tagadhatatlanul nagyszabású félrevezetési kampányért, amellyel azt hitetnék el a magyar emberekkel, hogy lehetséges áldozatok nélkül is megúszni egy világválságot. Hogy nincs szükség semmilyen megszorításra, a kormányzat merő gonoszságból (no, persze idegen érdekek szolgálatában) sanyargatja a népet, s minden „vissza lesz csinálva” a közelgő Fidesz-érában. Nagyon hiszékenynek tekinthetik a népet, de mindenesetre feledékenynek, hogy nem is emlékszik rá: a Bokros-csomagot hasonlóan vadul ostorozó Orbán-kormány dehogy sietett „visszacsinálni”, boldog haszonélvezőjeként ült az elorzott babérokon.
Más helyzetben talán nem is lehetne felróni egy – természetesen hatalomra vágyó – ellenzéki pártnak, hogy tudatosan túlozva minősíti rossznak a kormányzást és hirdet csábító távlatokat. Már az orosz cárok is tudták, hogy beválik a jelszó: a régi uralkodó tönkretette az országot, az új majd felvirágoztatja. E fogással minden demokráciában élnek, legfeljebb nem jön be, mint a Fidesznek sem 2006 tavaszán a „rosszabbul élünk” szlogen. Hiszen azok az annyit emlegetett emberek azért a saját szemüknek is szoktak hinni, bár a szívós propaganda valóban csodákra képes. A jobboldalon vitathatatlanul, ott a jelek szerint tényleg romokban heverő országot látnak. Olyannyira, hogy Orbán zavartalanul dicsekedhetett a minap a kormányzása egyetlen Duna-hídjával, amely pedig eltörpül az azóta épült látványos „romok” mellett. Tehette, mert eljutottunk oda, hogy voltaképpen már azt mond, amit akar. Már nem az a kérdés, hogy hisznek-e neki vagy sem, hanem az, hogy miért nem hisznek a kormányoldalnak?
Egy világválságnak mindenütt a kormányok és pártjaik esnek áldozatául, a megriadt emberek a könnyen, hiszen felelősség nélkül ígérgető ellenzékbe kapaszkodnának. Ráadásul a nyugati tőkétől és piacoktól függő Kelet-Európában a válság még inkább kiszámíthatatlanul alakul, a kormányoknak újabb és újabb fájdalmas intézkedésekre kell rászánniuk magukat, ami tegnap még elegendőnek látszott, az mára vészesen kevés lett. Még az is elfogadható, hogy az ellenzék – mintegy páholyból nézve a kormányzati vergődést – ezt kihasználja, s magát jobb válságkezelőként reklámozza. A nyugati régi demokráciákban azonban ennek megvannak a korlátai, az ottani ellenzékiek tudják, hogy bármit mégsem lehet beadni a népnek. Hiszen az már ismeri a kapitalizmust, annak hullámzásait, s nagyjából a kormányok lehetőségeit is.
Nálunk viszont még mindig a társadalom nagyobb része más rendszerben szocializálódott, s nem is tudott igazán felkészülni a – türelmetlen reformerek által annyit sürgetett – öngondoskodásra. A válság viszont „telibe találta” az erejükön felül élő társadalmakat, amelyet a felelőtlen nyugati bankok is vészesen eladósítottak. A pénzügyi csődveszélyt pedig csak a nyugati hatalmak kölcsönével lehetett elkerülni, s ekként a megmentők feltételeit is teljesíteni kell. Ilyen válsághelyzetben nemcsak felelős kormányra, hanem felelős ellenzékre is szükség volna. Olyanra, amely nem – a képviselő úr szavával – hülyíti a népet. Azt a látszatot keltve, mintha semmibe vehetnénk hitelezőink óhajait, s megúszhatnánk nagyobb áldozatok nélkül a válságot.
Szó szerint mindent, valamennyi kormányzati megszorítást ellenezve, a Fidesznek esze ágában sincs részt vennie a normális országban ilyenkor megszokott társadalmi vitában: miként lehetne ésszerűen és igazságosságra törekedve elosztani a terheket? Pedig vezére esztendeje zárt ajtók mögött bevallotta, hogy tisztában van vele: ő sem kerülhetné el a fájdalmas döntéseket, csak persze más, nem annyira a saját táborába tartozó rétegekre rakná ama terhek nagyját. Ám ma már ezekben a rétegekben is előnybe került a pártja, ami azért a hülyítés szép eredménye. Meg a kormányzás lehangoló bizonyítványa.
Nincs értelme megint visszamenni „Őszödig”, s amit az jelképez, bár a vészes politikai hitelvesztés valóban ott kezdődött. De sajnos sorozatos kormányzási hibák is követték, elkapkodott, végig nem gondolt tervek, rácáfolva a bölcs angolszász mondásra, miszerint, aki gödörben van, legalább hagyja abba az ásást. Így aztán a világválság kitörésekor a – fokozódó szavahihetőségi válságban lévő – kormányzat már nem tudott hatni az emberekre az őszinte szóval, mert abban kételkedtek. Valószínűleg előbb kellett volna váltani, s a korábbi koalíciós partnerek is sietve véget vethettek volna az egyikőjüknek sem hasznára vált kisebbségi kormányzásnak.
Mára jószerivel mindegy lett, a nyilvánvalóan elkerülhetetlen (és hitelezőink által megkövetelt) megszorítások politikai árát meg kell fizetni. De egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora lesz ez az ár. Miként az sem, hogy mekkora politikai jutalmat ad a nép azoknak, akik válsághelyzetben sem haboztak cinikusan hülyíteni. Ha valamiért nem kellene előrehozott választásokat tartani, akármilyen lesz is a jövő vasárnapi eredmény, az éppen e cinikus és napról napra pökhendibb politizálás, amit a fent idézett szóhasználat is jelez. Vagy ama szóvivőé, aki egy szocialista felvetést gúnyosan elvetve „maroknyivá zsugorodott pártot” emlegetett. Holott az MSZP még mai mélypontján is jóval nagyobb szavazói támogatásra számíthat, mint a valamikori Fidesz, amelyen azonban kis pártként sem gúnyolódott senki, mármint a szélsőségeseket kivéve. Merthogy demokráciában nem szokás.
A jelek szerint kezdhetünk hozzászokni olyan kvázi demokráciához, amelyben már nem egyforma szabályok vonatkoznak mindenkire. Csak frissiben: a volt titokminisztert azzal gyanúsítják (és rabosítják), hogy „a valóságtól eltérően állította, hogy az érintett képviselők intenzív, rendszeres kapcsolatot tartottak az UD ügyvezetőjével”. Mármint a Fidesz-képviselők azzal a céggel, amelyet a titokminiszter lehallgatással vádolt. Hogy alaptalanul vagy sem, még nem tudjuk, hiszen a nyomozás csigatempóban zajlik, s hát tényleg nagy bűn megfigyelési ügyben valamit „a valóságtól eltérően állítani”. Töröm is a fejem, meggyanúsították-e az a kormányfőt, aki hajdan hasonló vétket követett el?
Mivel én nem hiszem, hogy a magyar embereket korlátlanul lehet hülyíteni, bízom benne: a választásokig hátra lévő időben csak hatni fog, még a megszorításokat nehezen viselőkre és a – magát egykor baloldalinak ígérő – kormányzásban csalódottakra is ez a Fidesz-módi. A diadal-érzettel lebírhatatlanul előbukkanó uralmi gőg és főleg a bosszúálló fenekedés. Hogy szélsőséges tollforgatók (olykor kifejezetten kocsmai stílusban) politikai megtorlásokat helyeznek kilátásba, s a vezérkar meg tudatosan szítja e radikális kedélyeket. Amivel persze vagy megint hülyítik a népet, ha ez esetben a saját híveiket is, vagy pedig valóban számítanunk kell a jogállami normák sorozatos megszegésére. Bevallom, a választások előtt a baloldal helyében szerét ejteném a leg-
acsarkodóbb jobboldali cikkek széles körű terjesztésének, hadd fogják fel azok a magyar emberek, mi várhat itt a pártállamtól még alig két évtizede eltávolodott társadalomra.
Hiszen már ott tartunk, hogy a jobboldal nekiveselkedett hangadói egyszerűen eltüntetnék (kiradíroznák?) a szocialistákat és liberálisokat a politikai porondról. Egy magát propagandistává lefokozó politológus bájosan azt fejtegeti, hogy hát persze, a baloldali szavazókra szükség van, „csak” a balliberális pártok irányítóira nincs, „velük lehetetlen és szükségtelen a közmegegyezés”, mármint amire szerinte a jobboldali kormányzat készül. Érdekes „közmegegyezés” lesz, nyilván ők akarják majd ki is nevezni a baloldali és liberális pártok új vezetőit… Merthogy azért „egy demokráciában nélkülözhetetlenül szükség van mindkét politikai oldalra”. Igazán megnyugtató. S csak kétharmados többségre áhítoznak? Ahol a másik oldal elitjét is az egyik oldalról állítják, abban a rendszerben a 99 százalék a módi.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!