Paolo Maldini 903-adszor már nem játszik a Milanban

Azé az élő védőlegendáé, aki csakis és kizárólag a milánói vörös-feketéknél játszott eddigi 40 életévéből 24-et, ez idő alatt 901 alkalommal öltötte magára imádott klubja szerelését, s több mint két tucat különböző klubtrófea „részgazdájaként” kezdi meg holnaptól a focin kívüli életét. Nem lesz egyszerű, még ha nyilván meglelik – illetve már gyaníthatóan meg is lelték – neki az AC Milannál a leginkább testhez álló feladatot, merthogy nem fog távozni a lombard főváros (egyik, mert itt székel a másik, az Internazionale is, amellyel társbérletben használják közösen a San Siro Stadiont) elitalakulatától, az szinte bizonyos. De tán ha akarna, se tudna elmenni innen, hiszen minden és mindenki ideköti.
Ehhez képest a hazai búcsú, egy hete, siralmasra, ám nem édes-könnyesre sikeredett, s korántsem azért, mert a Milan kikapott az AS Romától 3-2-re. Hanem mert a csapatkapitánytól, a „két lábon járó AC Milantól”, a nemzeti futballhősnek számító Paolótól a helyi ultrák mintegy kétszáz fős csoportja gúnyolódva, szitkozódva, felettébb udvariatlan és hálátlan módon „köszönt el”. Miközben tízezrek ünnepelték-siratták meg azt, hogy Maldini visszavonulásával egy dicső korszak lezárul a csapat életében, egyáltalán a klub históriájában, aközben a szélsőséges drukkercsoport afféle ellentranszparenssel adta az amúgy közkedvenc játékos tudtára, hogy ők bizony nem Paolo Maldinit tekintik az AC Milan igazi kapitányának, hanem elődjét, a futballal anno szintén milanista őskövületként felhagyó korábbi „csékát”, Franco Baresit. Persze nem az összevetéssel van a baj, hiszen Baresi az előző generáció kiválósága is minden elismerést megérdemel, még az is lehet, hogy jobb focista volt, de most Paolo próbált búcsúzni hazai közönségétől, s ezt a mulatságot rontották el az ultrák a „Te nem vagy a mi kapitányunk” üzenettel, és a játékos kifüyülésével. Maldini érdekes módon nem az elsöprő többség tapsára, az őt köszöntő hangokra reagált, hanem az „ellenzékiekre”, akiknek a transzparensen közölt sértésére sértéssel válaszolt: a nemzetközileg elfogadott kézjellel, a középső ujj felmutatásával… És ahelyett, hogy a méltó és elegáns elköszönésre, az őt szépen búcsúztatni akarókra, a 70 ezer őszinte hívére figyelt, vagy  hogy búcsúbeszédet mondott volna, sértett-durcásan elhagyta a San Sirót, ahol pedig majd’ két és fél évtizeden át futballozott, de helyesebb lenne úgy fogalmazni, ahol szolgált rendületlenül mostanáig…
A szélsőségesek haragjának, ellenszenvének nyitánya Maldini iránt jó négy évvel ezelőttre datálható, amikor is az AC Milan kikapott a Bajnokok Ligája döntőjében a Liverpooltól, s a hazatérő együttes csapatkapitányát a kudarcért felelősségre vonta az egyik ultra, a válasz viszont minden korábbinál keményebbre, sőt durvábbra sikeredett. Ezt követően vetették ki a kedvencek közül az antimaldinisták Paolót, mondván, eltávolodott a néptől, a közönségétől, hogy tiszteletlenné vált, s méltatlanná a kapitányi tisztre. Pedig ha valaki szerény-szolid, példamutatóan normális családi és sportemberi életet élt és él, az ő, semmi balhé, semmi botrány, semmi címoldalakra kívánkozó skandalum a bő két évtized alatt – egyfelől. Másfelől pedig szédületes labdarúgó-karrier, pazar teljesítmények sorozata, megbízhatóan magas színvonalú játék, biztos tudás, sportszerű foci a pályán. Kihagyhatatlanná vált, alapemberré, szimbólummá a Milannál és Milánóban, amit persze lenullázni az ellentüntetők sem tudnak, de elrontani azért a hazai búcsújátékot sikerült nekik.
Firenzében viszont biztos, hogy megtapsolják ma, ahogyan a milánói meccs után is a Róma játékosai úgy tértek vissza a pályára köszönteni őt, hogy mindegyikükön Maldini feliratú mez feszült. Gesztus, részben a hazai ultrák kisstílű modortalanságára is válaszul…
Paolo Maldini, aki június 26-án lesz 41 esztendős, 2002-ben vonult vissza a nemzeti tizenegyből, az AC Milanban azonban folytatta pályafutását, amely nem is szólhatott másról, csakis a labdarúgásról. Édesapja, Cesare Maldini tudniillik korának szintén egyik meghatározó futballistája volt, később a válogatott szövetségi kapitánya is, akinek keze alatt formálódott, majd a nemzeti tizenegyben is játszott Paolo. A fiú, akit gyerekkorától pallérozott a papa, s előbb a milánói klub gyerekcsapataiban igazolta tálentumát, majd a korosztályos gárdákból kinőve, illetve hát alig 16 évesen már helyet követelt magának a nagycsapat keretében is. 1985. január 20-án jött el a nagy nap életében, amikor is – még nem a nagy Paolóként, hanem Cesare kisfiaként – az Udinese ellen, Udinében életében először kifuthatott a pályára az AC Milan felnőttcsapatának tagjaként.
A nemzetközi debütálást az az évi, franciaországi fellépés jelentette (Auxerre-AC Milan 3-1), majd következett a páratlan folytatás, az olasz rekordok döntögetése a válogatott meccsek (126), avagy éppenséggel a bajnoki mérkőzések számát (647) illetően. A 24 év alatt 26 igazán jelentős trófeát nyert a Milannal: 7 bajnoki elsőséget, 5 európai serleget (BEK- és BL-győztesként), 2 interkontinentális kupát, 5 Európai Szuperkupát, 1 Olasz Kupát, 5 Olasz Szuperkupát és 1 Klubcsapatok Világkupáját. Az európai kupaporondon is övé a szereplési csúcs 174 meccsel, s – társrekorderként  a madridi Paco Gentóval – a 8 kontinentális kupafináléval (ebből nyert meg ötöt az AC Milannal). Lehet persze hiányérzete is, hiszen sem világ-, sem Európa-bajnok nem lett a squadra azzurrával, és nem sikerült megkaparintania egyszer sem az év legjobbját megillető Aranylabdát. Viszont mindmáig „legtartó”: ő szerezte a Bajnokok Ligája történetének leggyorsabb gólját, amikor is a 2005-ös döntőben a Liverpool ellen már az 55. másodpercben betalált. Igen, abban a bizonyos BL-döntőben, amelyet aztán elveszített a Milan.
A válogatottban 1988. március 31-én mutatkozott be, Jugoszlávia ellen, Splitben (1-1), s a legnagyobb diadal kapujában, a vb-döntőben botlott meg társaival az egyesült államokbeli világbajnokságon, ahol is büntetőpárbajban veszített a talján nemzeti együttes Brazília legjobbjaival szemben. S egy „kisebb majdnem”: finálé helyett vb-3. hely, 2002-ben, ami után – bár marasztalták – elköszönt a válogatottól. Amúgy az Aranylabdához is egészen közel járt, hogy ne mondjuk, megsimogathatta a díjat, csak éppen nem a sajátjaként, hiszen az első háromba bekerült, méghozzá két ízben: 1994-ben és 2003-ban is, csakhogy egyformán a harmadik pozícióban végezve. Ami persze egy védőtől igazán pompás teljesítmény, hiszen e nemzetközi szavazásos sorozatban az elsőség gyakorlatilag a csatárok hitbizománya, kapus vagy védő a legritkább esetben tudta-tudja kiérdemelni a sportág talán legmagasabb sportszakmai elismerését.
A magánéletéről szinte semmit sem tud a világ, de a sajtónak még a semmiségeken is csámcsogó szelete, a szenzációhajhász olcsó bulvár sem: balhémentesen, a világ elől diszkréten elzárt családi fészekben él évek óta venezuelai modell feleségével, Adriana Fossával és két fiúgyermekükkel. A srácok közül a nagyobbik, Christian természetesen már közeli barátságot ápol a futball-labdával, hol máshol, mint a Milan gyerekcsapatában – próbálna meg mást tenni ilyen nagyapával és apával a háttérben, csipkelődhetnénk –, de a belső késztetés, a játékszeretet, s nem utolsósorban a tehetség már a harmadik generációs Maldinit is ugyanabba az irányba taszítja: a varázslatos labdarúgás világa felé, ahonnan éppenséggel ezen a vasárnapon, május utolsó napján száll ki végleg Paolo Maldini.  Az idol, aki negyvenéves koráig tudott világszínvonalon futballozni. Önmagában már ez is megér egy misét. De egy méltató írást feltétlenül.                          

 (Jamzon)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!