Kommentár

S higgadtságát és humorát is megőrizte – tette hozzá a „visszafogadott”, sőt amolyan kormányfőhelyettessé avanzsált Mandelson, aki állítása szerint a „két és fél testőrből” ama fél lenne, Brown és Blair mellett, akikkel a kilencvenes években megújították a brit Munkáspártot. A „fél testőr” egykor Blair kulcsembere volt, ma a sajtó szerint – a kritikus pillanatban történt csatlakozással – Brown megmentője.
Gordon Brown tényleg nem vesztette el fejét azt követően sem, hogy csütörtök este valósággá vált a Labour súlyos veresége a helyhatósági választásokon (és a Downing Street 10.-ben persze nyilván tudják a lapok által még rosszabbnak minősített európai parlamenti szavazás eredményeit is). A miniszterelnök percet sem aludt péntekre virradóra, s ez meg is látszott a szemén, amikor délután a sajtó elé állt. De eszében sem volt lemondását, pláne a választások előre hozatalát bejelenteni, amire amúgy vajmi kevesen számítottak, hiszen azoknak jövő június a törvényes határideje, s egy brit kormányfő akár az utolsó hétig is kitarthat (miként a kilencvenes években a konzervatív Major is, akinek pártja a váratlan 1992 kora tavaszi győzelem után már pár hónappal elkezdett csúszni lefelé, majd öt év valamennyi felmérésén egyre inkább lemaradt a Labour mögött, mégis csak 1997 május elsejére szólította uránokhoz az embereket). Történetesen szombatra kiszivárgott: a kormányát – öt minisztere lemondása nyomán – kényszerűen átalakító Brown hívei azzal érvelnek a nyugtalankodó munkáspárti képviselőknek, hogy amennyiben másnak adná a kormányrudat (amint esztendeje Blair is neki), akkor az újabb váltást politikailag már nem lehetne megúszni a választások kiírása nélkül. Márpedig Brown pénteki sajtóértekezletén is azt hangoztatta, hogy a páratlan recesszióban nem szabad feladni, ő feladatait végre kívánja hajtani, mondjon bárki bármit (a tory ellenzék persze mond is, s azzal próbálna hatni a miniszterelnökre, hogy „gyáva”, fél a választásoktól, ami nyilván igaz is, de nem szokta meghatni a Downing Street 10. lakóit).
Ha nem hinném, hogy én vagyok a megfelelő ember, aki a megfelelő csapatot vezeti, nem állnék itt – mondta kommentátorokkal és konzervatívokkal dacolva Gordon Brown, akinek megfelelő voltát a Munkáspárt hajdani vezére, Kinnock is sietett szavatolni. Kétségtelen, a világválságon túlmenően Borwnt az is sújtja, hogy a szavazók a bő évtizede kormányzó pártot büntetik elsősorban a bizarr botrányért, a képviselők és miniszterek (gyakran nevetséges) elszámolásaiért, ami a recesszió kellős közepén a legrosszabbkor jött a miniszterelnöknek. Ám a korábbi blairi sikerek kovácsa, a pénzügyminiszterként Európa-szerte csodált Brown aligha minősíthető önhittnek, ha magát tényleg a megfelelő embernek véli. Korántsem csak azért, mert nem vesztette el a humorát.         A.J. 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!