Gábor György
– A 80.Ünnepi Könyvhéten szinte csak tollal a kezében látni… A Vörösmarty téren öttől a 128-as sátornál Buda Péterrel közösen írt könyvüket dedikálja. Lehet „négykezest” írni valláspolitikáról?
– Négykezest – írni – nem. De együtt gondolkozni, együtt dolgozni – igen. Sok éve, hogy intenzív szakmai kapcsolat van köztünk Buda Péterrel, felhívjuk egymás figyelmét külföldi szakcikkekre, mindenre… Így egy idő után afféle „közös nyelvezet” is kialakul két ember közt. Személyesen talán mintha nem is itthon, hanem külföldön, egy konferencián talákoztunk volna először… A közös munkához a recept tehát megvan, A politika szolgálólánya kötetünket a Pallas Könyvkiadó hozta ki. Másik könyvem – amelynek végére a pontot éppen Rómában tettem le – az Akadémiánál jelent meg három napja. A címe: A diadalíven innen és túl; pogány, zsidó és keresztény narratívák – a „hetvenes” háború emlékezete. Eddigi fő művemnek érzem. Mindig is érdekeltek a „narratívák” a történelem elmesélései: hogy hányféleképpen lehet ugyanarról beszélni írásban-szóban. Mert az természetes, hogy lesznek közös pontok, s mégis mások lesznek a narratívák – mert mindenki másként éli meg a dolgokat, mást tart fontosnak. S még csak hazudnia, a tényeket elkennie sem kell hozzá… Hát még, ha nem egyetlen óra, hanem évszázadok, évezredek teltek el egy esemény óta! Felteszem a kérdést: hány történelem létezik? Ahány narratíva van? Josephus Flavius – az ősi háborúról vaskos könyvet írt – az ókori Rómában, ahol „udvari történésszé” lett, holott kezdetben a zsidók galileai parancsnoka volt. Ez máris egy csavar… A „pogány” Tacitus megint más szemszögből írt… Flaviust toleránsan befogadták a hatalmas birodalomba – egy pontig, egy meghatározott politikai pillanatig… Foglalkozom előitéletekkel, s számomra a világ legszomorúbb konfliktusával, a kereszténységével és az idősebb testvér, a zsidóságéval.
– Ezt tanította Rómában is?
– Igen, a Sapienza Egyetemen volt kurzusom; kutatási ösztöndíjjal voltam kint a családommal – feleségemmel és két fiammal, Danival és Benivel. Róma szerintem ma a földkerekség legélhetőbb, legtoleránsabb világvárosa, nyüzsgése is nyugodalmas. Imádják a gyerekeket: a fiaimmal sétálva észrevettem, mellettünk megáll egy rendőrautó. Csak azért, hogy az ablakon át „pacsizzanak” a két kiskölyökkel… Egy ország, ahol gyermeknek lenni jó, már önmagában is jó… Annak ellenére, hogy a nagy migrációnak, a határok spiritualizálódásának negatív következményei is vannak. Olyan Európában élünk, amelynek keretei felbomlóban vannak: kellene közösen megoldást találni. Más hitét, történelmét, nézetét megismerni. Számomra a történelem legnagyobb tanulsága, hogy nem rendelkezik semmilyen tanulsággal. A förtelmes XX. század után észre kellene vennünk végre, nem is az emberi élet, hanem az emberi méltóság a legfontosabb. Mert ha azt kezdik ki, az az élet, az életek elvesztéséhez vezet… (gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!