Ború és/vagy derű?!

„Egyáltalán nem olyan tréfás ez, mint gondolnád!”, – szól a gyakori „intelem”. Pedig ahogy azt meg is énekelték már Szenes Iván örökbecsű dalában: „akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes…” (A cikkben is idézett Peterdi Pál szövege születésekor még „áthallásos” volt, aktualitásából mára mit sem veszített.) 
Az összeállításban nyilatkozó Ranschburg Jenő szerint: „a nevetés nem velünk született tulajdonság”. Ha viszont arra gondolunk, hogy a „humor” az orvostudományban szervezetünk testnedveinek leírására szolgál, már árnyaltabb képet kapunk. A testi és lelki fejlődésünkben közrejátszó „anyag” tehát fogantatásunk pillanatától kezdve bennünk van. (Más kérdés: kibe, mennyi szorul?) Az általam is nagyra becsült pszichológus azt is mondja: „a nevetést az emberek egyedfejlődésük során tanulják”. Vagyis, esetünkben a „jó” vagy „nem jó” lét határozza meg a tudatot. A derű egy nemzet kultúrájának fontos kommunikációs eleme. (Talán ezért tartják a világon a legpesszimistábbak között számon hazánkat!) Nem azt mondom, hogy „csíííz” módjára szüntelenül szélesre húzzuk ajkunkat (különösen, ha nincs rá okunk), de a gesztusnyelv nem nélkülözheti, ahogy az angol mondja: a „keep smiling” (fogkrémreklám) mosolyt. A humor énünknek egyik lényeges reprezentánsa. Groteszk helyzetekben ad „feloldozást” a társadalmi feszültségek közepette.
Ranschburg Jenőnek igaza van: az embereknek a mostaninál tragikusabb helyzetben is mosolyt csalt arcára az ÉLET. (Volt egészséges öniróniájuk, tudtak a „sorok között” olvasni.) A neves pszichológussal talán abban vitatkoznék, hogy a mosoly és a nevetés – az általa említett formában – élesen különválik. Én azt az iskolát képviselem, aminek tanítása szerint a kettő inkább egymásra épül, egy ponton pedig összeolvad. (Legalább is nem zárja ki egymást.) A kommunikációs szituáció nem feltétlenül determináns, értelmezés függvénye. Példa erre a helyzetkomikum. A székely viccben apa és fia beszélgetnek egymással: Tudod, hogy az atyafi temetését áttették hétfőről péntekre? Oszt ugyan mér’, lehet, mégis meggyógyul?... (Sic!) A humor mindig a szellem(iség) része, gondolati síkon működik. Csak nem mindegy, milyen alapon! Vulgáris verbalizmuson vagy intellektuális kontextusban? És nem közömbös a befogadó attitűdje sem. Ma pedig, mint az a Kopp Mária szerkesztette „Magyar lelkiállapot 2008” című kötetben is olvasható: életminőségünk romlásával egyenes arányban áll a társadalom értékvesztése. A könyv egyebek mellett mintegy magyarázatot ad arra is: stresszel terhelt közösségi viszonyainkban, miért fagy(hat) arcunkra a nevetés. Holott a mosoly nem deprimálná jobban közhangulatunkat. Sőt! Orvosságot, gyógyírt jelenthetne. De már ettől is félünk!... Ha valamikor, manapság igazán nem lehet okunk a derűre – nyugtatjuk önmagunkat. Ugyanakkor furcsa paradoxon, hogy miközben elfordulunk a tartalmas kikapcsolódástól, addig kiéhezett vadként vetjük magunkat az igénytelennél igénytelenebb szórakoztatási formációkra, amiken – már bocsánat – csak a „hülye” tud nevetni… (Lásd néhány televíziós „produkció”(?), ami inkább sírásra ad okot.) Akkor hogy is van ez?! Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet? A gagyi poénok „ülnek”, a nívós kacagtatás nem kell! (A politikai viccek ideje valóban lejárt, mert a politika magából csinált/csinál viccet, méghozzá az otrombákból valót.) Vagy úgy vagyunk ezzel az egésszel, mint Edmond Rostand francia drámaíró tragikomédiájában, amikor Cyrano de Bergerac aki azt mondja: „magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy ezt más tegye, azt nem tűröm el”.
Dr. Nagy Zoltán, Debrecen         
médiakutató

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!