Tanítanivaló beszédet mondott az amerikai elnök a kairói egyetemen, s
mivel eleve az egész muzulmán világnak szánta szavait, jelképes
hangsúlyt kapott már bemutatkozása is: a helyi füleknek kedvesen hangzó
szálem alejkum Barack Husszein Obama szájából hangzott el.
Egy olyan ember jött az ősi tanintézménybe, az iszlám kultúra egyik fellegvárába, aki jószerivel inkább illett oda, mint a washingtoni Fehér Házba, ahonnan eleddig kizárólag fehér férfiak látogattak a Közel-Keletre. E látogató már kilétével is hirdette az amerikai nyitás és újrakezdés szándékát a milliárdnyi mozlim felé, s a tőle megszokottan nagystílű szónoklatának – amúgy diplomáciai patikamérlegen kiegyensúlyozott – retorikai fogásaival még inkább.
Most persze lázasan elemzik a térség és szerte a világ kormányhivatalaiban, szerkesztőségeiben Obama minden mondatát, a sejtetéseit és utalásait kiváltképpen, de neki alighanem igazi közönsége az annyit emlegetett „arab utca” volt, amely képes indulatai rabjává tenni a kormányokat is. Elegáns és elgondolkoztató érvelésével az arab utca emberét szerette volna partnerévé tenni a békekeresésben, hogy a kormányaik is merjék őt követni. Felületes publicistáknak az feltűnt, hogy nem használta az elődje szótárában fő helyen szerepelt – és háborúja indokául szolgált – terrorista, terrorizmus kifejezéseket, de nem vették észre a helyette sokszor említett szinonima jóval hatásosabb voltát: az „erőszakos szélsőségesek” valójában tágabb és taszítóbb fogalom, hiszen magában foglalja nemcsak az erőszakot végrehajtókat, hanem azokat is, akik a vitákat erőszakkal rendeznék. Ha tehát e tágabb értelmű szavakat választva tudatta, hogy sem bátorságra, sem erőre nem vall alvó gyerekekre rakétát kilőni, vagy öregasszonyokat buszon felrobbantani, akkor nemcsak magukkal a terroristákkal akarta szembeállítani a muzulmánokat, hanem az erőszakos tetteteknek tapsoló szélsőséges politikával, sőt gondolkodással is. S a fekete férfit a Fehér Házig juttató amerikai polgárjogi küzdelem mellett a többi közt Dél-Afrika, Kelet-Európa példájával is bizonyítva a békés rendszerváltoztatás fölényét. S a megegyezésekét, a kompromisszumokét.
Ezt ecsetelve, Obama korántsem csupán e térség viszálykodóit okította. Nemcsak a közel-keletieknek, vagy éppen Amerikának és az iszlám világnak kellene kitörniük a kölcsönös gyanakvás bűvköréből, mert „ameddig kapcsolatainkat a különbségeink határozzák meg, addig azokat erősítjük, akik a gyűlölködést terjesztik a béke helyett, s akik a konfliktusokat a kooperáció helyett”. Ezért int óva Obama az egymásról kialakított téves prekoncepciók veszélyétől, s biztat arra, hogy bátran nézzünk szembe a feszültség igazi okaival. Annak az országnak az egyetemén beszélt a sok évszázados zsidóüldözésről és a zsidókról terjesztett „gonosz sztereotípiákról”, ahol tévésorozat futhatott a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből”, a klasszikus antiszemita hamisítvány feldolgozásából, amely az arab utca emberét uszította a zsidó államra. Azt kellene nemcsak el-, hanem be is fogadnia az arab környezetnek, mert Obama a közel-keleti holtponton „két nép legitim törekvését” látja, s mindkettő fájó történelmével indokolta a két állam szükségszerűségét. Könnyű csak a saját, bármennyire jogos sérelmeket sorolni, ha közben tagadjuk a túloldal hasonló és általunk okozott sebeit, vagyis ha egy konfliktus csakis az egyik, vagy a másik fél szemszögéből nézzük, „vakok leszünk az igazságra”.
Hogy a közel-keletiek képtelenek e kölcsönös megértés híján kiszabadulni az erőszakos szélsőségesek vonta ördögi körből, az nyilvánvaló. De gyaníthatóan máshol mások sem. S Obama aligha csupán – a demokrácia külsőségeit tartalma nélkül átvevő – kairói házigazdáinak fogalmazta meg hazája vezérlő elvét: „vannak, akik csak akkor hirdetik a demokráciát, ha nincsenek hatalmon, s amint hatalomra kerülnek, könyörtelenül elnyomják mások jogait”. Márpedig mindenütt érvényes Amerika alapelve, hogy a hatalomnak egyetértésen és nem kényszeren kell alapulnia, tisztelni kell a kisebbségek jogait, hatnia kell a tolerancia és a kompromisszum szellemének, s „a pártod érdekei fölé kell helyezned a néped érdekeit és a politikai folyamat legitim működését. Ezen összetevők nélkül a választások önmagukban nem hoznak létre igazi demokráciát”. A lelkek megbékélése híján semmitmondó köszöntés csupán a „béke veletek”, akár arabul is.
Avar János
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!