Hajt az idő gyorsan

Így hát a néző sajátos „esernyőtáncnak” lehetett tanúja, az újságírónak olykor sikerült kisasszéznia az ernyők takarásából, olykor viszont nem, ilyenkor csak a hangja volt hallható. Pedig hát nem mondott semmi olyasmit, amit a világ ne tudna, csak arról beszélt a brit kolléga, hogy a hivatalos Peking tiltja az emlékezést a húsz évvel ezelőtti vérengzésre, s szigorúan ellenőriznek mindenkit, aki  a kínai főváros nevezetes terét a sok száz – mások szerint sok ezer – halottat követelő sortüzek húsz éves évfordulóján fölkereste. Mi már tudhatjuk itt Közép-Európában, hogy egyszer persze eljön az igazság órája, egyszer szembe kell nézni a történtekkel, egyszer el kell számolni az ártatlanul kioltott emberéletekkel. A mai kínai vezetők úgy ítélik meg, hogy megúszhatják ezt, s meglehet, személy szerint ez így lesz, de a történelmi elégtétel nem fog elmaradni. Mai világunk egyik legnagyobb talánya, hogy mikor és milyen körülmények között kerül erre sor, de úgy fest, bizonyosan nem ma és nem is holnap. A diáktüntetések egykori vérbefojtói hideg fejjel cselekedtek: előbb még fogadták az egyetemisták politikai példaképének számító Gorbacsovot, majd gyorsan kiebrudalták az országból a CNN-t, aztán következtek a sortüzek. Persze hermetikusan akkor sem volt elzárható a világ, s a „nagy fal” ma sem áthatolhatatlan, az erjedésben  sok más tényező mellett a XXI. század új médiája, az internet játszhat szerepet.
De addig sok idő eltelik még, talán nagyon sok. Annál is inkább, mivel a nemzetközi élet többek szerint ismét fölfedezi a realizmus szépségét: följövőben a geopolitika csillaga, akár azt is írhatnám: kezdi visszanyerni régi fényerejét. Robert D. Kaplan a Foreign Policy hasábjain arról elmélkedik, hogy  a húsz évvel ezelőtti idealizmus, a diadalmaskodó emberi jogok korszaka leáldozóban: két évtizede a berlini fal – mi hozzátehetjük bízvást: ezt megelőzően a magyarországi határnyitás –, Közép-Európa demokratizálódása, majd a Szovjetunió szétesése szinte víz alá nyomta a reálpolitikát, s fölemelte az ideákat, amelyek immár nem pusztán valamiféle káprázatként, színes, de gyorsan eltűnő szivárványként lebegtek a polgárok előtt, hanem valósággá lényegültek át: ami azelőtt elképzelhetetlen volt – de hiszen tudjuk –, abból sorra-rendre  realitás lett.
A világpolitikában most ennek van vége, állítja Kaplan, a geopolitika a maga földrajzi realitásaival, mozdíthatatlan tényeivel erőteljesebb tényezőnek látszik az erkölcsi elvek, a humanista tradíciók hatásánál. A helyzet alighanem még ennél is bonyolultabb, de a Foreign Policy szakírójának annyiban igaza lehet, hogy az „új realitások” –  kivált a viharos tempójú technikai forradalom és az olajkincs birtoklása – nyomán  új államok sora szilárdult meg –, amivel az egykori kétpólusú s azt követő egypólusú, vagyis csak az amerikai szuperhatalomra építő  nemzetközi elrendezés után valóban kialakulóban, sőt megszilárdulóban a sokpólusú világrend. A korábbiakhoz képest nagyon is „rendetlen” ez a rend, mert sok itt a szereplő. Habermas nyomán zenekarhoz hasonlítom a közreműködőket: vitathatatlanul az Egyesült Államok a koncertmester – de már nem föltétlenül dirigens, s különösen nem a Toscanini típusú diktátor-karmester –, a rátermett szólamvezetők sora viszont egyre bővül. Oroszország és Kína mellett India, Brazília, a közel-keleti térség, amelynek régi-új realitását éppen a héten nyugtázta Obama elnök, Dél-Afrika tartozik ide, no meg persze Európánk is. Tartozik meg nem is: éppen a már napok óta folyó parlamenti szavazás világít arra rá, hogy az unió egyedülálló politikai alakulata a jelenlegi nemzetközi életnek. Nincs még egy ilyen „szólamvezető” ebben az egyébként is elképesztő sokszínűen muzsikáló zenekarban, „aki” ennyire összetett identitású lenne, mint a most 27 országból álló európai integráció. Amelynek a története teli van ugyan visszalépésekkel és kudarcokkal, a szkeptikusok nem győzik hangsúlyozni a bürokrácia túltengését – s mindezekben persze sok igazság van –, a közös piacból kinövő unió mégis sikertörténet is egyben. Ide eleddig az országok csak belépni akartak, s a mindig demokratikusan megkérdezett állampolgárok többsége is így gondolta helyesnek, vagy legalábbis nem ellenezte ezt. A német-francia megbékélést szorgalmazó egykori szándékból olyan gazdasági konstrukció nőtt ki – az egyre szélesebb területeket felölelő s a négy alapszabadságra építő piac –, amely mágnesként húzta és húzza az államokat Brüsszelhez, s ráadásul a nemzetköziségnek olyan egyedülálló közegét alakította ki, amely egyfelől megőrzi a nemzeti sajátosságokat – tehát nem amerikai olvasztó tégelyként működik –, de kivet magából mindenfajta befelé forduló nacio-
nalista populizmust. Csakhogy a mechanizmus rendkívül bonyolult, az átlagpolgárnak nehezen átlátható, s ez vonatkozik az Európai Parlamentre is. Az idén éppen harminc éve, hogy közvetlenül választják meg az Európai Parlament képviselőit – a korábbi kinevezések helyett –, de a három évtized legtöbb szavazási erőpróbáját a tagországok többségében alacsony részvétel jellemezte, s az, hogy a polgárok túlnyomórészt az adott állam belpolitikai ügyeit vitatták meg, nem az uniós kérdéseket. Pedig volna miről eszmét cserélni: mint Kende Tamás, az ELTE nemzetközi jogász professzora mondja, ha az írek a második népszavazáson elfogadnák a lisszaboni szerződést, akkor akár még ebben az évben is életbe léphet a korábban elvetett alkotmány megújított változata. Ebben az esetben uniónk ismét tesz néhány lépést afelé, hogy a gazdasági óriás ne maradjon politikai törpe. Valójában persze már régen nem az, s ha lesz két és fél éves megbízatással Brüsszelnek elnöke – eredetileg ezt a posztot Tony Blairnek szánták –, valamint egyfajta sajátos státusú, de a bizottság eddigi külügyi vonatkozású témáit egy kézben összefogó „külügyminisztere”, akkor a mai idők Kissingere már tudni fogja, kit kell fölhívnia, ha Mr. Európával szeretne beszélni. Tehát érvényét veszti a State Department egykori nevezetes vezetőjének az európai bürokráciát érintő szemrehányása.  A világpolitika szempontjából talán kevésbé lényeges, de fontosnak ígérkezik az Európai Parlament befolyásának további térnyerése, pedig ez már ma sem lebecsülendő: a nemzeti joganyagok nagyjából 75-80 százaléka része az integrációs paragrafusrendszernek, s a jövőben a jogalkotásban az EP szerepe tovább növekedhet, miközben a konkrét határozathozatalban ma már a parlamentnek együttdöntési joga van a minisztereket tömörítő tanáccsal. Még ennél is izgalmasabbnak ígérkezik a nemzeti parlamentek bevonása a törvényhozó folyamatba.
Nem én vagyok az első, aki eltűnődik azon, hogy akkor miért nem ezek a kérdések szerepelnek a választási napirendeken, miért nem arról vitázunk-vitáznak, hogy mennyire lesz életképes a 27 tagú bizottság, merthogy végül a tagállamok nem tudtak megegyezni abban, hogy a jelenlegi létszámot lejjebb szorítsák? A válasz egyszerű meg bonyolult is. Az időzítéstől persze nagyon sok függ, most például sokkal szerencsésebb lett volna megvárni az ír referendum eredményét és a lisszaboni szerződés várható életbe lépését, csakhogy a demokrácia  olykor kiszámíthatatlan, senki nem gondolta, hogy az alkotmányos folyamat – a franciák és a hollandok elutasítása miatt – így elhúzódik. Másfelől kétségtelen, hogy az imént emlegetett uniós dilemmákban, amelyeknek az iránytűje végső soron egy határozottabb világpolitikai szerepvállalás felé mutat, az Európai Parlament két legnagyobb frakciója – a néppárti és a szociáldemokrata – lényegében egyetért, amint Kende professzor is hangsúlyozza. S harmadjára jön a sokszor hangoztatott, de ettől még igaz magyarázat arról, hogy az uniós polgárok nagyobb része évtizedek óta távolinak érezte-érzi Brüsszelt, úgy gondolta, hogy az ottani döntések nem hatnak közvetlenül az életére, nem befolyásolják az adórendszert, pénztárcájába nem „nyúlnak bele” – ellentétben a nemzeti törvényhozási választásokkal.
Ami visszavisz minket a kiindulópontunkhoz, vagyis ahhoz, hogy itt egyedülálló világpolitikai alakulatról, nemzetállamok és nemzetek feletti intézmények különleges együtteséről van szó, következésképpen az eljárások sokkal összetettebbek. Hogy történelmünk folyamán talán első ízben vagyunk tagjai egy olyan közösségnek, amelynek a segítségére számíthatunk, sőt amely nélkül jóval nagyobb bajban lehettünk volna, önmagában is indokolja – indokolná –, hogy demokratikus kötelezettségünknek eleget tegyünk, vagyis elmenjünk szavazni. S közben akár azon is eltűnődhetünk, amit Lajos király-lyal mondat Arany János a haldokló Toldinak: „Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –/ Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;/ Változik a világ: gyengül, ami erős,/ És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
A mai világrendben Európa a folyamatosan erősödők közé tartozik.

Martin József

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!