Végre egy egyszerű film, amit a világon bárki megérthet, mert nem is
beszélgetnek benne. A fordító nagy igyekezettel kasírozta az olyan
mondatokat, mint „sz’retlek, szia” olyan műremekekké, mint hogy
„szeretlek fiam, isten áldjon!”, majdnem dupla annyi értelmes szöveggé
alakítva a párbeszédeket, mint az eredeti, ám még így sem érezhettük,
hogy túlbeszélték volna.
Az úgyis nemtől, kortól, kultúrától függetlenül minden embernek világos, hogy ha felé közelít egy nikkel-halálfejű, géppisztolyos halálosztó robot, vagy századmagával együtt bezsuppolja egy ellenséges űrhajóféleség, hogy egy emberi vágóhídra vigye, az mocskos nagy gáz. Márpedig a terminátorok minden eddiginél gusztustalanabbak, fejlettebbek és halálosabbak. Szürreálisnak tűnt már az is, hogy egyáltalán bárki szembe mer szállni velük.
A nem is olyan távoli 2018-ban már túl vagyunk az ítélet napján, maroknyi túlélő harcol csupán a gyilkos gépek ellen. Egyetlen ember eldöntheti a háború végső kimenetelét, egy Kyle Reese nevű tinédzser, aki később (korábban?) az emberiség megmentőjének predesztinált John Connor apja lesz – miután visszatér az időben, hogy megvédje Sarah Connort az első terminátortól. Az időutazásban mindig akad logikai bukfenc, például hogy Connor nem tudná legyőzni a terminátorokat, ha eleve nem kezdené el megkeresni „jövendőbeli” apját. És talán rá se bagózna fajunk megmentésére, ha anyja nem tömi tele a fejét a világvége-jóslataival, amiket állítólagos időutazó apjától tud…
A Terminátor – Megváltás azonban nem a messiásként beállított, valójában legfeljebb informális vezetőnek tűnő John Connorról, se nem Kyle Reese-ről szól, hanem egy egykor halálra ítélt bűnözőről, aki felajánlotta testét orvosi kutatásokra, de most neki kell felkutatnia saját múltját. A film az ő története, már azért is, mert a szó szerint acélos arcélű, számomra eddig ismeretlen ausztrál színész, Sam Worthington elvonja a figyelmet az összes többi színészről, kábé annyi arcmimikával, mint Steven Segal. A John Connort játszó Christian Bale mintha ott se lett volna, viszont épp úgy hörög, mint Batman. Hidegen hagyott a tinédzser apját alakító Anton Yelchin és a terhes feleségét imitáló Bryce Dallas Howard is. Helena Bonham Carter pedig olyan nyúlfarknyi szerepet kapott, hogy nem is lehet értékelni. Talán csak a Daybreak – Időbe zárva sorozatból ismerős Moon Bloodgood volt méltó partner a karizmatikus és rejtélyes Worthingtonnak. Nagy pillanat volt még, bár inkább általános derültséget keltett, mikor feltűnt egy percre Arnold Schwarzenegger (vagyis a dublőre, hiszen a kaliforniai kormányzó már nemigen vállal ádámkosztümös kameókat).
Egészen bámulatos, milyen bravúrokra képes ma már a technika, az egész filmet helikopterestől, barlangostól meg aknamezőstől akár egyetlen stúdióbelsőben is felvehették, miközben sosem láttam még ilyen látványos, hátborzongatóan valóságosnak tűnő akciókat. Kicsit agyon is nyomta az audiovizuális élmény az amúgy sem túl izmos történetet. Nem csak a robotokat turbózták fel, melyek között akad jó pár új szörnyeteg is, egészen szokatlan kameramozgásokat és beállításokat is élvezhetünk – a rendező McG zenei videós múltja jó hatással volt a filmre, bár én a Charlie angyalai és a Több, mint sport után biztos nem őt választottam volna a T4 direktorának.
Fullasztó a hangulat, sötét képeket, lerombolt nagyvárosokat, szinte holdbéli tájat látunk, melyre az örök éjszaka borult. Ráadásul mindennek olyan dobhártyaszaggató hangja van, mintha az első sorban ülnénk egy rakétakilövésnél. Amúgy sincsenek vasbetonból az idegeim, de legalább fél óra kellett, mire valamennyire megszoktam a dübörgő hangorkánt meg a sokkolóan erőszakos képeket. Még ezután is bőven akadt pillanat, mikor legszívesebben belefúrtam volna a fejem a szomszédom vállába.
A Terminátor 4 igazi sci-fi háborús film. Nem csak a gépek ellenségesek, az ember embernek farkasa még ilyenkor is. Talán meg sem érdemeljük, hogy túléljünk. Mivel már a gépeknek is lehet agya, sőt, szíve is, csak az emberségünk tehet minket különbbé a gépeknél – erre hívja fel bajtársai figyelmét John Connor. Ennél komolyabb filozofálgatást emberi mivoltunkról ne is várjunk. Harcolunk az életünkért, és kész.
A T4 mindent tud, amit egy Terminátor-filmnek tudnia kell, sőt, minden eddiginél nyomasztóbb és sötétebb. A városi jelenetek hiányoztak, hogy valóságosabb legyen a cselekmény, és egy kis romantikát (és talán valamicske humort) el tudtam volna még viselni. Az egyetlen erotikus utalás John Connor terhes barátnője volt… De hát a kemény férfiúknak sokkal fontosabb dolguk volt holmi enyelgésnél, a világot kellett megmenteni, és ezt olyan kínosan komolyan vették, hogy még egy Schwarzenegger-féle egysoros poén se fért bele. Vagyis csupán egyetlen alkalommal, utalásként a trilógia egy kultikus mondatára. Ettől legalább kicsit kiengedett a nézők gyomrában a nyomás, melyet én még a vetítés után is éreztem. Már megértem Christian Bale-t, amiért olyan síkideg lett a feszültségtől, hogy a forgatáson tíz percig folyamatosan káromkodva üvöltötte le az operatőr fejét. (Terminátor – Megváltás, forgalmazza az Intercom)
Bálint Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!