Egyszer majd&.

 Az ’56-os intézet történészekhez illő biztonsággal emelte ki a megemlékezésfolyamból a júniusi dátumot: való igaz, hogy a Hősök terén, az ott lévő mintegy 250 ezer ember és a tévénézők milliói előtt egyértelmű lett, az egypárti rendszer végleg megbukott, s Magyarország rendszerváltás előtt áll. Bármennyi árnyalat, különböző hangvétel, eltérő stílusjegy jellemezte is a felemelő ünnepségen elhangzó hat beszédet, bármennyi elgondolás, politikai felfogás forgott is a megjelentek és televíziókészülékek előtt ülők fejében, az elsöprő többség abban értett egyet, hogy a felemelő ünnepség a régi rendszer erkölcsi összeomlását jelezte. Azt gondolom, nem túlzás lélektani és morális szempontból fordulópontnak nevezni június 16-át: 1956 csillagának – Faludy György után szabadon – fölragyogtatásával korszakváltás kezdődött legújabb kori történelmünkben, amely majd a harmadik magyar köztársaság megteremtésével, a többpárti demokrácia intézményrendszerének kiépítésével éri el csúcspontját, nem utolsósorban az állampárt reformszárnyának tevékeny közreműködése s kivált a kedvező világpolitikai helyzet, vagyis Gorbacsov előbb hallgatólagos, később expressis verbis  kifejezett jóváhagyása nyomán. Az elsöprő többség békésen és méltósággal, rendzavarás nélkül akart az ártatlanul kivégzettekre, a több mint 350 kivégzettre és a meghurcoltakra emlékezni, de a gyászszertartás a maga emelkedett ünnepélyességével óhatatlanul politikai üzenetet hordozott. Sejteni lehetett ezt előre, s már jó ideje tudjuk, hogy a pártállami titkosszolgálat nagy erőkkel készült az ünnepségre. Kenedi János alapkönyvéből, a Kis állambiztonsági olvasókönyvből az is tudható, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága az utolsó pillanatokig bizonytalankodott, még olyanok is akadtak, akik az elhangzó beszédeket cenzúrázni(!) akarták volna, vagy a televíziós közvetítést letiltották volna. Mindebből semmi sem lett, a titkosszolgálat semmit nem tudott megakadályozni, az erőszak falra festett ördögei nem jelentek meg, az ünnepség a Hősök terén majd kint a temetőben példás fegyelmezettséggel, az újratemetés megingathatatlan erkölcsi igazának biztos tudatában zajlott le. Ettől még, húsz év múltán, folytatni lehet a történészi aprómunkát, azonosítani az egykori ügynököket, Kenedi kutatásai nyomán tovább konkretizálni a pártállami elhárítás alighanem utolsó nagy vállalkozásának részleteit. Múló izgalmat, napi szenzációt ezúttal is kiválthat  egyik-másik együttműködő neve.
De egyszer majd… nem erre emlékeznek: hanem a himnuszokra, a Boldogasszony anyánkra, az áldozatok névsorára, a néma főhajtások döbbent csöndjére. Ahonnan álnok módon elhurcolták, oda tért vissza lélekben Nagy Imre, s lett szimbóluma az új rendnek. Az összes mártírnak adott kései elégtétel – Albert Camus szavaival – a szabadságnak azt a királyi örökségét helyezte vissza méltó helyére, amelyet a magyar forradalom hagyott ránk és az egész világra.

(martin)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!