Rettentően felháborodtam azon, hogy átkutattak egy boltban, arra
hivatkozva, hogy aki itt belép, az köteles megmutatni a táskáját a
biztonsági őr kérésére. A biatorbágyi CBA túlbuzgó, középkorúnál
idősebb biztonsági őre ráadásul szemtelen is volt, többször meg kellett
kérnem, hogy ne érjen hozzám, ne hajoljon az arcomba.

Mehetek panaszt tenni az üzletvezetőnél – mondogatta lesajnálóan –, mert úgyis ki van írva a boltban, hogy köteles vagyok megmutatni a táskámat. És hogy ő neki meg kötelessége minden táskába belenézni, ezt kéri rajta számon a főnök. Még soha nem láttam, hogy egy szatyorba is belenézett volna, főleg nem retikülbe. Oka sem volt engem átkutatni – hacsak nem női kézitáska-fetisiszta, és arra kíváncsi, milyen intim titkokat rejt a táskám –, mert pechjére nem tettem félreérthető mozdulatokat azzal a szál kol-
básszal, amit vettem. Miután meggyőződött róla, hogy nincs nálam lopott szajré, elnézést nem kért, de gátlástalanul nyomult rám egészen a kijáratig, magyarázva, hogy ez a munkája, és erre büszke is, lehet panaszt tenni, ha valami nem tetszik.
Miért pont engem szúrt ki magának?
Először is, a magánélet védelmének alapelve szerint, jogsértés megalapozott gyanúja nélkül nem kötelezhetnek senkit sem a táskája átvizsgálásának engedélyezésére! Az átkutatás tehát nem csak megalázó és oktalan volt, de jogellenes is. Ha ezt korábban tudom, nem is engedem, hogy belenézzem a táskámba. Másodszor pedig, rossz embert fogott ki, igen rossz üzleti érzékkel. Eddig minden hónapban csaknem a teljes háztartáspénzünket, több mint ötvenezer forintot a biatorbágyi CBA-ban költöttem el. Az eladók névről ismernek, jóformán minden nap itt vásároltam, általában két kisgyerekemmel együtt.
Annak ellenére is visszajártam, hogy többször nem stimmelt a blokk, a pénztárosnő Szilvike képtelen volt elnézést kérni még azért is, hogy egyik alkalommal potom 825 forinttal többet ütött be a gépbe. Vagy amikor a másnapi lejárati dátumú (?) tejföl vastagon penészes volt, mikor itthon kibontottam. Aztán visszavive, a minden bizonnyal szabályosan eljáró kasszavezető csak annyit kért, hozzak egy másik ugyanilyet, és azt majd „nem üti be”. Akkor is nyeltem egyet, mikor kiderült, a tejfölbizniszen még én buktam 115 forintot, de azt gondoltam, ez még talán belefér a hibaszázalékba.
Lassan elszállingóznak erről a munkahelyről azok az eladók, akik velem barátságosan viselkedtek, én sem megyek többet a biai CBA-ba, nem pótolhatatlanok.  Talán velem együtt egyre többen gondolják majd úgy, hogy nem az olcsóság számít, hanem hogy rendes kiszolgálást kapjanak a pénzükért, és attól, hogy magyar egy üzletlánc, még rá is vonatkoznak a kereskedelem alapvető etikai szabályai, sőt.
Név és cím a szerkesztőségben

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!