Pirruszi vereség?

Amihez különben nemcsak ellenfeleik járulnak hozzá szorgos ecsetvonásokkal, hanem gyakran meggondolatlan partnereik is. Mintha mindannyian vissza próbálnák őket lökni abba a politikai karanténba, amelybe – a rendszerváltoztatásban szerzett vitathatatlan érdemeik ellenére – két évtizede kerültek.
Legfőbb ellenfelük vezére nem is habozik szirénhangon csábítani a baloldali szavazókat, akiknek múlt vasárnapi passzivitása a cserbenhagyottság érzéséről árulkodik. S korántsem csupán a szocialisták saját – sajnos letagadhatatlan – hibái, de még inkább érzéketlenségeik miatt. Hiszen még partnereik is addig ócsárolták a – válságban aligha érthetetlen – „kádárista nosztalgiákat”, bélyegezték az orbáni populizmust (az ő szíve szerint szólva) arra építőnek, s ostorozták a szocialisták minden kitörési kísérletét a neoliberális rendszerből „utódpártiságnak”, amíg valódi vésszé nem vált a baloldal pártjának és tömegeinek szétválása. Hiszen az utóbbiakért máris javában hadakoznak a jobboldalon, amelynek szélsőségesei be is tudtak törni eddigi szocialista terepekre. Az újfasizmus persze lényegesen különbözik a hajdanitól, ám abban aligha, hogy nyilvánvalóan most is számít a nemzeti és szocialista programok összekapcsolásának kamatozására. A magát szociálisan érzékenyként reklámozó konzervativizmus pedig köszöni szépen, ha azért róják meg, amivel éppenséggel csábítgatja a baloldali érzelmű kisembereket.
Elkerülendő a nekik szánt, avagy inkább rájuk tukmálni próbált politikai végzetet, a szocialistáknak elsősorban lélektani fordulatot kellene végrehajtaniuk. Módosítva nemcsak a róluk alkotott képet, hanem a saját képüket is a társadalomról. Pártelnökük mai interjújában ígéri, hogy felhagynak a kioktató stílussal, amelyet sajna túl gyakran sikerült átvenniük az önmaguk igazáról szentül meggyőződött, de a társadalom meggyőzéséhez nem igazán értő liberális partnereiktől. Pedig még Kádártól is lehetett volna tanulni, aki a diktatúrában is fontosnak tartotta a reformok alapos előkészítését (az új mechanizmust jó előre vagy két évig magyarázgatták, a jövedelem adózás bevezetését szintúgy). Olyat csak hazai reformertől olvastam, hogy a kormánynak – persze igaza tudatában – nem a népszerűségével kell törődnie, nyugati politikus vagy publicista ezt gondolhatja, de nem mondja ki, le nem írja, hiszen végső soron ez ütközik a demokráciával. A többséget megnyerni kell, nem kényszeríteni. Arra még a gazdasági vészhelyzet sem ad alibit, s megannyi példa van a kényszerlépések okos és meggyőző tálalására, noha nyilván legfeljebb tompítani lehet azok hatását. Viszont egyáltalán nem mindegy, mennyire képes egy szocialista politika és politikus közben megőrizni a róla, mint baloldaliról alkotott képet: ilyenkor az apró, ám szociális érzékenységre valló gesztusok többet érnek a legtetszetősebb retorikánál. S valóban végzetes, ha éppen a legelesettebbek vesztik el hitüket az érdekeiket képviselni hivatott baloldalban.
Nagyon is ráfér az önkritikus átértékelés a szocialistákra. Kezdve attól, hogy három esztendeje maguk tették pirruszivá az akkori magabiztos győzelmüket is. S nem csupán az annyit emlegetett őszödi beszéddel, noha meny-
nyi bajt lehetett volna meg előzni egy – nem annyira a saját pártot legyőző, hanem – a társadalmat meggyőzni igyekvő szónoklattal. S elkerülni a szintén bumeránggá váló megnyugtatást, hogy „nem fog fájni”: mivel a korábbi – versengő ígérgetésből álló – kampány túl közel volt, a megszorítások ténye folytán amúgy is  meglévő csalódottságra ez csak rátett. De ami a legnagyobb hiba volt: túl sokat markolni, túl sok régóta halogatott, de végig soha nem gondolt reformtervet (és hozzá a kormányzati negyedhez hasonló becsvágyó programokat) egyszerre és főleg nadrágszíjmeghúzás idején rázúdítani az emberekre. E hibát egy évtizeddel azelőtt Bokros is elkövette, lehetett volna okulni példájából.
S hát a nehezítő körülmények közé realisztikusan oda kellett volna számítani már 2006 nyarán is a tavasszal megvert ellenzék (éppen a kampányban is megmutatkozott) készségét a gátlástalan populizmusra. Hogy esze ágában sincs mondjuk a német jobboldal mintájára legalább nyugton hagyni a kormányzat konvergencia-erőfeszítéseit. S aztán,  megkapván az „őszödi ajándékot” – azt mindenre szóló alibinek tekintve – az elképesztő felelőtlenség alternatíváját tette politikájává. Ettől kezdve nem lett volna szabad kicsit sem hibázni, ilyen kötéltáncban mellé lépni, ami valljuk meg, nem ment. A múlt vasárnap ezért nyújtották be a számlát.
Most azonban egyaránt baj lenne, ha a szocialisták nem okulnának a múlt hibáiból és elkerülhetetlennek vélnék a pirruszi sorsot. A jövő tavaszi választás elvesztése valószínű, ám a baloldali érzelmű-gondolkodású emberek többségének elvesztése nem szükségszerű. Baljóssá a múlt vasárnapot leginkább az tette, hogy fele annyian szavaztak a szocialistákra, mint öt éve a szintén európai választáson, s így csodavárás lenne az akkorihoz hasonló táborgyűjtés az igazi voksolásra. De azzal a „nem kioktató”, nem a felvilágosult abszolutizmust idéző, baloldalinak is látszó politizálással (és ha a párt képes elkerülni az aki-kapja-marja belviszályokat) sok szavazót lehet mostani passzivitása feladására bírni.
Segítségre lehet ebben a jobboldal napról napra fokozódó elbizakodottsága. Ennek remélhetőleg sok baloldalit elgondolkoztató látványa – és a diadal megelőlegezésével együtt járó fenyegetőzés – sajátos reváns lehet az őszödi fiaskóért: e korántsem zárt ajtók mögötti önkéntelen önvallomás a várható hatalmi arroganciáról legalább a szocialistáknak alkotmányos vétójogot biztosító egyharmadhoz segíthet hozzá. Nemcsak a szocialista politikusoknak ideje észbe kapni, hanem annak a korábbi szavazótáboruknak is, amely annyira mégsem lehet csalódott, kiábrándult, hogy szabad kezet adjon egy ilyen jobboldalnak.
Olyan jobboldalnak, amelynek politológusai mintha máris egyengetnék a majdani kormányzati együttműködést a szélsőjobbal, mit sem törődve nyugati konzervatív eszmetársaik
gyakorlatával (hogyan is tudna mondjuk az olyan elemző, aki képes volt kifejteni: ha egy kormánypárt csak 18 százalékot ér el az európai választáson, akkor feladja, mert csak „banánköztársaságokban és az afrikai diktatúrákban nem vonják le a következtetéseket a hatalmon lévők” – még töröm a fejem, e két kategória melyikébe soroljam a briteket, akiknek kormánypártja csak 16 százalékot szerzett, s lapzártánkkor még nem oszlatta fel az alsóházat). Holott történetesen a Fidesznek és személyesen Orbánnak nagy alkalmat kínál a sokszor, sok helyütt bevált „kétfrontos” politikára a szélsőjobb látványos térnyerése, s mintha próbálkozna is vele. E heti kormánykorlátozó „ultimátuma” inkább szólt a szélsőjobbra, mint balra. Radikalizmusban ugyanis hiába is versengene a „radikálisokkal”, s ha valamit bizonyít a mögöttünk lévő három év, az éppen ez: minél többet harciaskodott a nagyobbik ellenzéki párt, s a hozzá közel álló jobboldali média, annál erősebb lett a szélsőjobb (jellemző adalék, hogy a Jobbik mostani listavezetőjét 2006 ősze után a Fidesz pátyolgatta brüsszeli kardoskodásában). Régi politikai szabály, hogy amennyiben valaki szavazatszerző buzgalmában túlságosan átrándul egy másik politikai erő retorikai terepére, akkor annak szerez voksokat, mert akinek e stílus tetszik, az miért is ne választaná az igazit az utánzat helyett.
Hogyne, a szocialistáknak pusztán szavazatokra gondolva több félnivalójuk volna a szélsőjobbot kivető Fidesztől, mint a vele kérlelhetetlenségben versengőtől. Viszont az országnak, hazánk külvilági imázsának nyilvánvalóan az előbbi tesz jobbat. De ahhoz, hogy Orbán ne csupán logikailag, hanem politikailag is erre kényszerüljön, vagyis a centrumért is küzdjön, ahhoz a baloldalon is igazi versenyre kell késztetni. Amire csak igazi baloldali párt lehet képes.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!