Sandra Bullock is Pradát visel

Margaret (Sandra Bullock), egy könyvkiadó főszerkesztője, igazi csúcsragadozó üzletasszony, aki mindig tökéletes és mindent kézben tart és látszólag iszonyodik mindenféle emberi érzelemtől és spontaneitástól. Fullasztóan szűk fekete kiskosztümjében, Prada kistáskájában és a Christian Louboutin tűsarkújában Victoria Beckham ugorhat be róla elsőre, bár kiváló rivális lehetett volna Az ördög Pradát viselben Meryl Streepnek is. Csakhogy Bullock az előbbiekkel szemben erőlködésmentesen és káprázatosan fiatalos, és még így is jó a kisugárzása. Persze azt is sejthetjük, hogy a Prada-páncél alatt egy összetört szívű árva kislány lapul, aki már alig várja, hogy a herceg felébressze őt százéves álmából…
Titkára, vagyis asszisztense nem egy ambiciózus fiatal lány, hanem egy – megint csak látszólag – önbecsülés nélküli férfi, Andrew (Ryan Reynolds), aki az előléptetés reményében igazi hűséges lábtörlője. Még abba is belemegy, hogy elvegye Margaretet feleségül, különben a kanadai nőt kitoloncolják az országból, mivel nem kapott vízumot. (A valóságban kettejük közül épp Reynolds a kanadai…)
Első lépésként elmennek Alaszkába, a fiú szüleihez. Egy rázós repülőút és a Louis Vuitton táskák jeges vízben való megúsztatása után megismerjük a csupa szív édesanyát, a bohókás nagyit, és a kissé mufurc apukát, aki csalódott, hogy egy szem fia nem viszi tovább a családi üzletet, hanem New Yorkban akar „olvasgatni”, vagyis könyvszerkesztőként dolgozni. Feltűnik egy régi szerelem is, de csak hogy a féltékenységet megízlelve kicsit közelebb kerüljenek egymáshoz főhőseink, akik egy idő után persze már nem csak megjátsszák, hogy vonzódnak egymáshoz. Lám, elég egy csinos-izmos férfitest, s a feminizmus porba hull...
A forgatókönyv csöppet sablonos és nem is túl komikus, néha már-már erőltetett, mint az alaszkai falucska egyetlen, pocakos sztriptíztáncosának motívumként visszatérő nyomulása. A kiszámíthatóságot mégis csak megtörték az olyan ellentmondások, mint hogy New Yorkból Alaszkába csak az út legalább egy hétvége, nem lehet úgy „leugrálni”, mint a telekre a Balatonhoz. Némi nagyvonalúsággal még ezt is el lehet nézni, bár a 27 idegen igen rendezőjének, Anne Fletchernek talán nem ez a jobbik filmje.
A helyszínek azonban tündérmesébe illőek, és a főszereplők kémiája is stimmel. Egyáltalán nem feltűnő, inkább csak pikáns gondolat, hogy 13 év a korkülönbség köztük, a hölgy javára. Ügyesen egyensúlyoznak a szeretem-gyűlölöm határvonalon, márpedig nem egyszerű egy óra alatt hihetően egymásba szeretni két embernek, akik előtte szépen felépítették, hogy mennyire tökéletesen utálják egymást. Nincs az a drámai esemény, amivel ezt elő lehet idézni, ennyiben logikus, hogy ez nem a forgatókönyv, hanem a színészek dolga volt. Üdítő, hogy nem tipikus szépfiút látunk egy tipikus csinibabával, a Ryan Reynolds-Scarlett Johansson házaspár esetleg már túl édes is lenne a filmhez.
A happy endet a romantikus vígjátékok kézikönyve szerint még megelőzi egy konfliktus és „nem hagyhatom, hogy felszállj erre a repülőre”-rohanás, de végül megkapjuk, amire vágytunk: a boldogság reménységének naplementés, csókba forrós, picit giccses, szívet-lelket betöltő jóérzését. Valószínű, tudat alatt hat a film, mert utána életemben először esküvőset álmodtam, pechemre nem Reynoldsszal.  (Nász-ajánlat, forgalmazza a Fórum Hungary)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!