Kovács Áron szerint nem a pénzről szól az Áll az alku

„Nehéz a kereskedelmi televíziózásban szinkronban maradnom az elveimmel, próbálom távol tartani magam a nem nekem való területektől. Nem hiszek például a pénzalapú játékokban. Annak ellenére csináltam a Luxort és vezetem most az Áll az alkut, hogy úgy gondolom, nem jó, ha az emberek pénzért küzdenek. Ahogy közelebbről megismertem az Áll az alkut, rájöttem, nem a pénzről szól, az csupán a katalizátor. A műsor sorsokról, emberekről, életekről, személyiségekről szól és így már az én lelkemnek is kedvesebb a dolog. Arra gondolok, hogy például feljön egy vidéki lány a műsorba, miniszoknyában, mély dekoltázzsal és rögtön beskatulyázzuk valamilyennek. Az adás végére pedig kiderül, hogy a lány teljesen más, mint amilyennek megítéltük, nagyon nehéz sorsa és csupán korlátozott fegyverarzenálja van” – magyarázta. „A műsorvezetőnek is komoly feladata van abban, hogy ne pusztán az anyagiak álljanak a középpontban és ha ez nekem sikerült, az nagy diadal számomra. Nem melldöngető, inkább hálás diadal. Nemrég voltam egy fesztiválon, mely az emlőrák elleni fellépésről szólt, ahol az egyik résztvevő odajött hozzám és azt mondta: szereti bennem, hogy milyen klassz tükröt tartok az embereknek. Ez a mondat teljesen megnyugtatott.”
Kovács Áron gyerekként a színpadon képzelte el magát, a gimnáziumban elsősorban gitárosként, de később inkább énekelt. „Annyira azért lusta voltam mindig, hogy ha az egyik jobban ment, akkor lassan háttérbe szorult a másik” – nevetett. „Rengeteget olvastam, az irodalom érdekelt a legjobban és az egyetemen is magyar szakon végeztem. Az iskolában nagy dumásként ismertek, akivel jól el lehet beszélgetni mindenféléről. A figyelem középpontjába igyekeztem kerülni a zenével és a szöveggel, de nem voltam fehér inges, szavalós fiú” – emlékezett vissza. „Tizenéves koromban ismerkedtem meg a karaokeval, az akkori egyetlen budapesti klubba jártam. Beleszerettem a műfajba és a „helyi” népszerűségbe. A magyar dalok azonban hiányoztak a karaokeestekről, én készítettem elsőként az országban hazai verziókat. Aki magyar dalokat akart énekelni zenei kísérettel, az mind hozzám fordult; így volt ez a TV2 Kifutó című műsorával is, melyet annak idején Vágó István vezetett. Zenei felelősként kerültem a tévéhez, majd bemelegítő-hangulatfelelősként kezdtem el dolgozni. Az alapvetően gátlásos embereket gátlástalanná tenni: ez volt a feladatom, mellyel már karaoke-
műsorvezetőként alaposan megbarátkoztam, komoly tapasztalatom volt abban, hogyan lehet egy bamba, álmos közönséget felrázni. Olyan jól sikerült az első alkalommal a buli, hogy rákérdeztek, lenne-e kedvem tévéműsort is vezetni” – mondta.
Kovács Áron szerint a tévébeli élethelyzet nem lehet teljesen természetes, óhatatlanul is a reflektorfény hatása alá kerül az ember. „A polgári életemben táskákat emberekkel sosem nyitogatok. Nem állok a kamerával szemben, nincsen az arcomon smink. Illúzió lenne csupán, ha úgy viselkednék a stúdióban, mint otthon, a nappalimban. De elképzelni egy műsorvezetőt, akit megpróbálunk eljátszani és elképzelni azt, hogyan vezetnénk mi magunk a műsort, vízválasztónak számít. Ebben a mozgástérben nincsenek jobb vagy rosszabb irányok; én mindenesetre próbálom önmagamat, mint műsorvezetőt hozni, nem más valakit utánozni. Egy rendező ismerősöm mondta nekem: az az erősségem, hogy nem kamuzom. Ezt persze nem könnyű elérni, hiszen az első adások alatt például Gundel Takács Gábor árnyéka alól kellett kibújnom, komoly elvárások voltak velem szemben, s én csak kerestem a helyem... Ha valaki azt mondja, hogy a műsor eleje nem volt olyan huszáros, hát megértem, igaza van. De aki az elmúlt három hetet és nem az első három hetet nézi az Áll az alkuból, az olyan műsorvezetőt lát, aki otthon van a pályán. Ezt igazolják vissza a számok is, ha a nézettségi görbékre pillantunk” – jegyezte meg a tévés, aki szívesebben fogadja a negatív kritikát a dicsérő szavaknál. „A család mindig a legnagyobb kritikusom volt. Édesanyám szerint, ha ő nem mondja meg, akkor kicsoda. A kritikákhoz hozzászoktam, szerintem azon ritka emberek közé tartozom a médiában, akik szívesen olvasgatják az internetes fórumokba írt véleményeket saját magukról és nem vágják falhoz megsértődve a laptopjukat, ha azt írják róluk, hogy tehetségtelen tuskók. Sokan próbálják elhesegetni ezt az egészet azzal, hogy lelki sérült, tehetetlen, buta embereknek titulálják azokat, akik szidják őket a fórumokban; én azt gondolom ez legfeljebb csak részigazság lehet. Ha lehurrognak, azon gondolkozom, mit vehetett észre a néző a produkcióm-
ban, ami alapján ezt gondolja, hiszen, valljuk be, minden kritikának van valamilyen alapja. Ha pedig semmit sem találok, legalább önvizsgálatot tartottam!”

Á.D.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!