A távolban egy kelta tigris

Egy szűk órára Dublintól, Európa „szélén” pontokba foglalva hallhattuk, hogy a nem kevesebb mint ötezer embert foglalkoztató írországi helyszín mérlegelésekor nagy súllyal esett estek latba a külföldi beruházóknak nyújtott adókedvezmények, de már a második helyen említi előadónk az ír politikai rendszer stabilitását. Meg is magyarázza, mit ért ezen. Az alapvető gazdasági szabályozók változatlanok maradnak, függetlenül attól, hogy milyen koalíció kormányozza a „zöld szigetet”. A legutóbbi, májusi választásokon ismét a konzervatív Fianna Fail szerzett relatív többséget, de az Intel berkeiben – a korábbi tapasztalatok alapján – biztosak abban, hogy ha egyszer a parlamenti váltógazdálkodás nyomán a szociáldemokraták kerekednének fölül, a gazdasági rendszer működtetésének lényeges feltételei akkor is változatlanok maradnak. Azért is választották az ír szigetet, mert jó az infrastruktúra, megfelelő a gazdasági környezet és – értelemszerűen – mindenki beszél angolul.
Integrált áramköröket az Intel az Egyesült Államokon kívül csak itt, Dublin közelében és Jeruzsálemben gyárt, most épül Kínában egy új üzem. Ha számba vesszük a szempontokat, eléggé világos, hogy egyes területeken mindig is hátrányban leszünk: mifelénk, Közép-Európában az angol soha nem lesz olyan anyanyelvi szintű, mint az ír szigeten. De mielőtt irigykedni kezdenénk, szögezzük le, hogy ezért ők igen nagy árat fizettek, majdnem teljesen elveszítették eredeti nyelvüket, ma már ugyan – ha e becslések megfelelnek a valóságnak – a népességnek 30-40 százaléka ismeri az ősi kelta nyelvet, iskolában is tanulják, de az ország első számú nyelve vitathatatlanul az angol. A gazdasági szabályozók elvileg mindenkor változtathatók, e téren tehát lehetne reménykedni, ám érdemes megnézni, hogy mi előzte meg a „kelta tigris” nagy ugrását. Az ország 1973-as integrációs csatlakozása után eltelt egy bő évtized, amely – a helyi beszélgetőpartnerek szerint – nem hozott igazi előrelépést a gazdaságban, majd nagyjából a nyolcvanas évtized közepén a konzervatívok és a baloldali pártok megkötötték a maguk – ma már talán mondható – történelmi kompromisszumát. Kiegyeztek abban a minimumban, amely nélkül nem működtethető az ország, kijelölvén egyebek között a gazdasági stratégia fő irányait. Nem feledhetők a Brüsszeltől kapott összeggel sem - mi mostantól várjuk ezeket a támogatásokat -, s valójában így lendült magasba a tigrisünk, ha persze nem is olyan egyszeri mozdulattal, amiként ez a szókép sugallja, de a folyamatos növekedésnek hála, másfél évtized alatt, 1990 és 2005 között az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem megháromszorozódott, s mára felülmúlja a 33 000 eurót. Ennek sok összetevője közül egyet ragadok ki: sok fejlett piacgazdaságtól eltérően a népesség száma ugyanebben az időszakban növekedett – 19 százalékkal, így az egykori 3,5 millió helyett mára 4,2 millió az ország lakosainak a száma –, s ennek megfelelően a foglalkoztatási adatok is erőteljes, nagyjából 60 százalékos növekedést mutatnak.
Közelről persze a hatalmasat ugró, s egykor Európa egyik legszegényebb országából fejlett piacgazdaságot varázsoló tigristől koránt sincs mindenki elragadtatva. Azt mondja a Dublinban dolgozó magyar pincér, „uram, ennél koszosabb és drágább város nem is létezik”. No, no, válaszolom neki, azért jöjjön el Pestre, a „Blaha” vagy a Keleti környékére, netán az Osvát utcába, s majd akkor szóljon, másfelől a drágasági világelsőség így bizonyosan nem helytálló, a statisztikák nem támasztják alá. Persze az is igaz, hogy a repülőgépen mellettem ülő hölgy hozzánk jött fogorvoshoz – mert így olcsóbb. Mások az írek szervezőkészségére panaszkodtak, de hát akárhogyan is, a főváros ma teli van közép-európaival – pincérem is bevallja, hogy havi bruttója akár az ötszázezret is meghaladja –, s nemcsak térségünkből mennek Shaw és Swift országába, de például Nigériából is; olvasom az egyik lapban, hogy Dublinnak immár van „kis Nigériája”, amint egykor volt „kis Jeruzsáleme”. Ahhoz nem férhet tehát kétség – s ez az adatokból is látható –, hogy az ország jelentős vonzerőt gyakorol a külföldi munkavállalókra, ami tovább növeli a külföldi tőke beruházó kedvét.
Hol vagyunk mi ettől a kelta tigristől?! Lassan bizony inkább pannon csigává kezdünk átváltozni. Az ír példa egyik nagy tanulsága éppen az, hogy ameddig nem lesz ésszerű kompromisszum a két nagy politikai tábor között, legalábbis a fő irányok dolgában, addig még csak nem is álmodhatunk nemhogy tigris-, de bolha- vagy macskaugrásról sem. Hiszen mit kezdjen a külföldi beruházó azzal a retorikával, amely szerint mindent visszacsinál a magyar polgári ellenzék, ha hatalomra jut? A kiegyezés felelősséget is jelentene, s megfontolt politikai cselekvést: ez legalább két kulcsfontosságú területen nem mondható el a magyar balközép koalícióról. A felsőoktatási és az egészségügyi reformot kellő körültekintés nélkül, kapkodva és olykor elképesztő sietséggel tolták – vagy éppen erőszakolták – át a különféle akadályokon; ma már komoly szaktekintélyek állítják, hogy a bolognai rendszer hazai honosítása elhibázott, mert az alapvetően más feltételek között működő amerikai szisztémát másolja – és sovány vigasz, hogy ebbe a hibába más európai országok is beleestek –, az egészségügyi kapkodás meg most zajlik a szemünk előtt. Jó másfél évszázaddal ezelőtt az akkor esedékes reformokról beköszöntő vezércikkében a Pesti Hírlap hasábjain Kossuth azt írta, „nem az a kérdés közöttünk, haladjunk-e, avagy megálljunk (…), hanem az, hogy mit és mikint?” A részleteket most mellőzve, úgy gondolom, a politikában mindig megbosszulja magát, ha a nagy horderejű változtatásokat mintegy le akarják nyomni a társadalom torkán, az emésztetlen falatok utóbb rendszerint nagy galibát okoznak. S ez még akkor is így van, ha a „haladás” dolgában nincs vagy alig van vita, annál több azzal, hogy „mit és mikint”.
De gyökeresen eltérünk az ír valóságtól egy másik területen is: oda tömegesen mennek, innen sokan kívánkoznak el. Megdöbbentő és mélyen elgondolkodtató, hogy hányféle mikrovilágból hallani az elkeseredett vélekedéseket, el kellene menni. Nem aggódnék, ha csak a nagyon fejlett magyar panaszkultúra újabb hajtásaival lenne dolgunk. De mintha másról – is – lenne szó: vagyis nemcsak az anyagiakról, a létező vagy nem létező szociális válságról, hanem érzésről, hangulatról, valós vagy imaginárius félelmekről, egyfajta „malaise”-ről. A politikai világ szétszakítottsága mellett szóba jöhet a pocsék hangulat magyarázataként a perifériális, de mégis állandósult csoportocskáknak a nyilas időket idéző föllépései, a közbeszédnek ettől függetlenül észrevehető durvulása, a hivatalok sokszori pökhendisége és kíméletlen büntető kedve, az elbizonytalanodó egészségügyi rendszer. „Ez most itt egy depressziós ország”, állította egy kolléga, akit a rendszerváltozás lelkesedése Erdélyből ideröpített, s most azon tűnődik, hogy érdemes lenne visszamenni.
Valahol utat vesztettünk volna? Ahogyan legendás, a régi Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikksorozatában Szekfű Gyula állította 1943 telén? A nyugati piacgazdaság, a NATO és az Európai Unió olyan út, amelyre bizonyosan rá kellett lépni, és ezen is kell maradnunk, ennyiben tehát nem helytálló a párhuzam. De reális célok, a politikai élet ésszerű kompromisszumai, a kapkodást és a gyűlölködést folytonosan gerjesztő politikusok visszafogása nélkül aligha ábrándozhatunk arról, hogy megcáfoljuk a „depresszióról” mondottakat. Márpedig ha ilyen nyomott, szüntelenül borongós hangulatban maradunk, a kelta tigris puha lépteivel szépen eltűnik majd a szemünk elől.

 

Martin József 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!