Lemásolják-e Varsót?

Marakodó erőcsoportjaik a várható fiaskó miatt már a voksolás előtt veszekedni kezdtek, azt képzelvén, hogy éppen ők azok, akik majd megújult baloldali főnixmadárként élhetik túl a közelgő, elemi erejű, jobboldali vihart.
Mindegyik ezt hitte. S mindegyik tévedett.
A társadalom csöppet sem hatódott meg attól, hogy különféle erőcsoportjaik immár igazi baloldaliként döngették mellüket. Elkésett előadásuk paródiába fúlt, 2005-ben a kiábrándult állampolgárok jelentős többsége egyiküket sem méltányolta: otthon maradt, illetve a radikális vagy a mérsékeltebb jobboldalra voksolt. S habár kormányzó erőként a győztes lengyel nemzeti radikalizmus  időközben annak rendje-módja szerint megbukott, tőle a stafétát mégis a középjobb vette át, mert a szétesett lengyel baloldalnak esélye sem volt (és máig sincs) arra, hogy belátható időn belül, akár egyedül, akár koalícióban, kormányra kerüljön. Lengyelország esete idestova négy esztendeje kendőzetlenül mutatja, hogy a kelet-európai országokban a politika egészen jól elzakatolhat számottevő baloldal nélkül.  Azaz a jobboldali váltógazdaság korántsem csupán tankönyvi példa.
Nem titok, nálunk is fennáll a lehetősége, hogy a lengyelekéhez némiképp hasonló cipőben járó Magyar Szocialista Párt ugyancsak beteljesítheti a fenti forgatókönyvet. Legendás túlélési ösztöneik ezúttal mintha cserbenhagynák a szocialistákat, lévén az utóbbi napok, hetek hírei megengedik a következtetést: az MSZP egyes erőcentrumainak erőfeszítései arra irányulnak, hogy előbb-utóbb lemásolják Varsót. Természetesen mindezt éppen úgy, ahogyan azt a lengyelek művelték, állítólag ők is a jövő érdekében művelik. Csakhogy amíg a lengyelek, még nem tudták, de tették, a magyar szocia-listák – ismervén a lengyel „eredményeket” –, amit tesznek, már csak tudatosan tehetik. S ne fessük falra az ördögöt, még megjelenik, de mégis: boszorkányosan rövid idő alatt eldőlhet, hogy ez a sajátos történelmi teljesítmény itt is sikerül-e nekik.      
Némileg érthető, hogy három vesztett csata (önkormányzati választások, elkerülhető népszavazás, EP-voksolás) után most egymás torkát markolásszák az érintettek, s majd minden szoci politikus fölöttébb okosakat mond, ha ugyan a blamázsok okozta kényszerű közhelyeket okosságnak lehet nevezni. Akadnak, akik a legutóbbi, az európai parlamenti voksoláson elért bukásért a néhány hónapja vezető triumvirátust hibáztatják, mintha a kudarcsorozat eme legújabb állomása nem az utóbbi évek szívós hagyatéka volna. Ellenkezőleg, valami új kudarc. S mintha a múlt hibáiban nem vállalt volna tetemes részt némely bíráló is.
De azért az sem szerencsés, ha az egység nevében bárki idealizálja a mostani status quót. Legkevésbé talán éppen a triumvirátus tagjai idealizálják, mert ismervén a történelmet, gondolom, sejtik, hogy a triumvirátusok kérészéletűek. És talán ők azok, akik a leginkább (hiszen a saját bőrükön) érzik, hogy az MSZP-nek, nincs kibúvó, tényleg változnia kell, ha ezen a néven még jelentékeny politikai jövőt akar. Változni – de nem mindegy, milyen irányban, milyen ütemben és hogyan. Csak annyi bizonyos, hogy az MSZP semmiképp sem hasonlíthat tegnapi, tegnapelőtti imitált baloldali önmagára, mert akkor további pofonok várhatók a következő választásokon. Meg az, hogy a változáshoz nélkülözhetetlen néhány olyan túlélési tézis, amelyeket nem ártana tüzetesebben szemügyre venniük.
Az elején mindjárt azt a politikai egyszeregyet érdemes megfontolniuk, hogy a jövőbeli stratégiai pozíciót biztosító egyharmad esélye – ennyi és nem több ma a valós cél – mindenekelőtt rendezett visszavonulást igényel. Zsigeri reakciókat, pragmatikus esélylesést a legkevésbé sem, sokkal inkább azt, hogy se most, se később ne következzék be a lengyel vircsaft. Csekély hadászati ismeretek birtokában is könnyen belátható, hogy a sereg egyben tartása eminens katonai erény, ehhez azonban vezénylő tábornok, avagy ennek híján összetartó, olajozottan cselekvő vezérkar kell. Kellene. Integráló erejű, de legalábbis minden erőcsoport számára respektálható tábornokot az MSZP most aligha tudna választani. A jó vezérkar felállításához, vagy a jó vezérkar bővítéséhez azonban „csupán” kellő politikai intelligencia, jól felfogott, közös érdekfelismerés szükséges. Meg annak hűvös belátása, jelenleg nincsen olyan erőcsoport – vagy erőcsoportokból ötvözött alkalmi koalíció sem – amely ha elfoglalná is, utána sokáig egyben tudná tartani a szocialista pártot. S ugyan melyik szakadár alakulat mögé állna az a különböző hangszerelésű, de egyaránt kritikai értelmiség, amely nélkül semmilyen baloldali szellemi innovációt sem lehet kivitelezni? Nemigen tűnik úgy, hogy az MSZP bármely erőcsoportjának kiérlelt, tömegeket vonzó magyarázata volna az európai baloldal egészét ért kudarcra, pedig e nélkül a magyar szocialisták sem mennek sokra. Krausz Tamás példája mutatja (nála korábban elszakadt már a cérna, s formálisan is búcsút intett az MSZP-nek), közeleg az idő, amikor a szocialistákkal mindig kritikus, valamennyire azonban mégis lojális értelmiség válaszúthoz ért. Ha megint „gyurcsányizmus” jön, bármilyen maskarában is, akkor ennek a lojalitásnak annyi. A politikai hajléktalanná vált baloldali szavazók tömege után az MSZP ezt a kritikai baloldali réteget is el fogja veszíteni.
Vagyis az erőcsoportok közötti taktikai kompromisszum az MSZP számára ma egyenlő a túlélési stratégiával, vagy ha így jobban tetszik, a stratégiai túléléssel.    
Min alapulhat egy jó kompromisszum?
Személyzeti értelemben főképpen azon, hogy a vezérkar tagjai sem korrupciós ügyekben, sem a neoliberális gazdaságfilozófia nyílt vagy álcázott tiszteletében ne legyenek elmarasztalhatóak. Az első etikai, a második politikai probléma ugyan, de abban közösek, hogy ezeknél jobban semmi sem roncsolhatná szét a szocialisták vereségenyhítő reményeit. Mivel azonban az elmúlt pár év hibás politikai koncepciója és gyakorlata ellen mindössze két-három szocialista politikus emelt közéletileg is észlelhető kifogást (ők sem egyenlő hangerővel), önsorsrontás volna mindent és mindenkit csakis a múltbéli kritikai magatartás alapján osztályozni. Ugyanakkor minden további hitelességet kizárna, ha a kritikai hangot megütő politikusok a kompromisszum vezérkarából kimaradnának. Hiszen akinek nem volt igaza, az a tények súly alatt beláthatja tévedését, annak viszont, akinek igaza volt, logikus, hogy vezető szerephez kellene jutnia.
Célszerű továbbá azt is mérlegelni, milyen vezérkari összetétel az, amelytől az ellenfél a legjobban tartana. Igencsak elkélne a vezérkarba egy népszerű politikus, szükség van a pártot közelről ismerő, jó szervezőre, valamint két-három már bizonyított, sikeres fiatalra (akadnak ilyenek), meg olyasvalakire, aki nemzetközileg kellő színvonalon képes megjeleníteni a szocialista pártot. Ha egy ilyen csapat kialakítható, az nemcsak a kongresszus egyetértését nyerhetné el, komoly sanszai lehetnének a társadalmi kárenyhítésben is. Innen kerülhetne ki majd az a vezető, aki úgy lenne első az egyenlők között, hogy ráadásul párt – és nemcsak pártocska – állna mögötte.
Nincs más kiút, csak a kompromisszum.
Minden egyéb a kalandorok és diadalittas jobboldal forgatókönyve.

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!