Idegenforgalmat nem lehet Kínába telepíteni

Szerinte a gyorsan megszerzett, nagy összegű helyi adóért nagy árat kell fizetni: bűz, zaj, levegőszennyezés, teherautó-forgalom és elcsúfított természeti, épített környezet nehezítheti ilyenkor a település életét. A kiváló természeti adottságokkal rendelkező Ráckeve vezetőjeként Dávid nagy híve a vízi turizmus fejlesztésének, s a nagy múltú város jövőjét a sportban, a kultúrában és az idegenforgalomban kell keresni, hiszen ezeket az „iparágakat” – válság esetén –  nem lehet két hét alatt áttelepíteni Kínába. Az ősmagyar szálláshelyen, a szerbek által alapított, sváb kereskedőváros elöljárója azt vallja: a ráckeveiek nyugalmat és természetet szerető emberek, ezért aztán náluk nincs helye pártpolitikának és etnikai villongásoknak.

l Ön arról lett közismert, hogy amikor átvette a város vezetését, teljesen új és a hazai önkormányzatok többségének gyakorlatától eléggé eltérő  jövőképet fogalmazott meg: kerek perec kimondta, hogy ipar helyett turizmusra, ipari park helyett wellness-szállodákra, áruszállító kamionok helyett kirándulóhajókra van szükség Ráckevén. Vagyis szakított azzal a  bevett önkormányzati gyakorlattal, amelynek receptje: végy egy ipari parkot, csábíts ide néhány magas iparűzési adót fizető gyárat, a bevételből néhány presztízsberuházással kápráztasd el a választóidat, a környezetszennyezést pedig nyomd le az emberek torkán... Bejött a számítása?
– Sportolóként, oktatóként és szállodai szakemberként, vezetőként éltem le életem nagy részét. Be vagyok tehát oltva, a sporttal, a kultúrával és a rekreációval összefüggő idegenforgalommal. De nem csak ez, a valóban bennem lévő „elvakultság” vezérelt, akkor, amikor kijelentettem, hogy ennek a városnak a fekvéséből, természeti adottságaiból adódóan nem elsősorban iparra van szüksége, hiszen 35 éve termálvíz bugyog Ráckeve határában, melyet két éve, a tesztelések után Magyarország egyik legjobb minősítésű gyógyvizévé nyilvánítottak.
Nyaralótulajdonosként és lelkes horgászként kerültem ide 1971-ben természetesen mindenfajta politikai, közéleti ambíció nélkül, de már akkor is szilárd meggyőződésem volt, hogy Ráckeve, ez a Budapesttől negyven kilométerre fekvő gyöngyszem, a kulturális, a sport- és a konferenciaturizmus, valamint a gyógy-idegenforgalom központja lehetne. Érdemes mindig megnézni a tradíciókat: a mi városunk évszázadok óta soknyelvű, többkultúrájú kereskedőváros volt, fejlett kézműveshagyományokkal. Soha nem volt ipari központ. Ezért is tartottam elhibázottnak és kifejezetten aggasztónak, amikor ilyen irányú fejlesztésre gondoltak a város korábbi vezetői. Az iparnak se kultúrája, se hagyománya nincs városunkban, ezt támasztja alá, hogy a közel nyolc éve épült tízhektáros ipari parkunk jelenleg sem működik teljes kapacitással.
l Azért nem Ráckeve volt az egyetlen olyan kulturálisan és ökológiailag értékes település, ahol végbement ez a furcsa erőltetett „ipari parkosítás”... szóval nem biztos, hogy bárkit rossz szándék vezetett...
– Persze, hogy nem, inkább a „divatos” és földrajzi szempontból kedvezőbb településeken sikeresnek bizonyuló gyakorlat átvétele és a remény, hogy ez nálunk is működni fog. Ráadásul való igaz, hogy a gyors és biztos helyi adóbevétel tényleg csábító vonzerő.  Itt a régióban is számos példát találunk arra, hogy irtózatosan gazdaggá lettek olyan kisvárosok, amelyekben egy vagy több – az ipari termeléssel összefüggő környezeti szennyezést okozó, hogy úgy mondjam, a nyugalom megzavarására alkalmas nagyüzem létesült. Ráckeveiként közvetlenül tapasztaljuk, hogy a Duna túloldalán fekvő egyik hatalmas üzem működéséből kizárólag a káros hatásokat érzékeljük, a jelenlegi iparűzési adó finanszírozási rendszere miatt az adóbevétel azonban teljes egészében az említett települést gazdagítja.   
l Önnek nem szokták feltenni a kérdést az itt lakók, hogy miért ne költözhetne ide esetleg néhány csendesebb gyár, ami viszont fizetne annyi helyi adót, amennyiből a város minden álma megvalósulna?
– Az így szerzett gyors és nagy helyi adónak kegyetlen ára lehet: bűz, zaj, levegőszennyezés, teherautó-forgalom és elcsúfított természeti, épített környezet. Nem hiszem, hogy nálunk bárki szeretné véglegesen  felforgatni a nyugalmunkat, néhány adóforintért. De nem tagadom, azért voltak ebből konfliktusok: 2002-ben még konjunktúrájuk volt ezeknek az ipari parkoknak és én – a kampányomban – már akkor kategorikusan elvetettem ezek túlzott fejlesztését. És akkoriban ez még elég eretnek gondolatnak számított. De végül kiderült, hogy amennyire az ipar nem szerette meg a várost, annyira a város sem az ipart.
l Most viszont – kicsit szomorú – elégtétel lehet önnek, hogy a gazdasági válság bebizonyította: rendkívül ingatag alapokat jelent egy település bevételeiben az odatelepült gyárak, üzemek által befizetett iparűzési adó. Ma már ugyanis hetek alatt csődbe mennek üzemek, vagy éppen szétszerelik és átköltöztetik őket Kínába, ahol olcsóbb a munkaerő, nincsen szakszervezet, munka- és környezetvédelem...
– De ha függetlenítjük magunkat a válságtól, sajnos akkor is igaz mindez: az ipart a rendkívül gyors technikai fejlődés gyorsan automatizálja, egyre szűkítve az élőmunka-erő számát és szerepét. Nem hiszem egyébként, hogy boldog, kiegyensúlyozott település az, ahol van egy nagy gyár, automata gyártósorokkal, néhány munkahellyel, magas helyi adó bevétellel és jelentős munkanélküliséggel.
A szakács, a cukrász, a felszolgáló, a londiner, a portás, az idegenvezető munkáját viszont nem lehet automatizálni. Azt, hogy mi itt, Ráckevén miként fogadjunk vendégeket, milyen élményeket nyújt nekik egy csónakázás alkalmával a Duna, ezt bizonyosan nem lehet nagyüzemi technológiává alakítani. Se Kínába telepíteni...
Ráadásul az én másik nagy bajom az ipari termelő üzemekre épülő várospolitikával, hogy – ellentétben például az idegenforgalommal – az mindenképpen egysíkú foglalkoztatást eredményez. A nehézipar csak férfiaknak, a könnyűipar csak nőknek, a feldolgozóipar csak alacsony képzettségűeknek teremt foglalkoztatást. Egy szállodában a fiataltól az idős szobaasszonyig, a kertésztől a cukrászig, a szakácsnőtől a karbantartóig, a diplomás, nyelveket beszélő  vezetőktől a középfokú végzettségűekig mindenki talál méltó elfoglaltságot magának. Ráadásul őket nem lehet sem gépekre cserélni, sem pedig képzetlenebbel, de olcsóbbal helyettesíteni. Nem akarok senki és semmi ellen beszélni, csak valóban nem tartom helyesnek, hogy túl sok olyan önkormányzat várja valami teljesen oda nem illő, táj- és tradícióidegen ipari üzemtől a fellendülést.  Ami végül többet visz, mint hoz, ráadásul könnyen visszafordíthatatlan kárt okoz a település szerves fejlődésében, környezetében, identitásában, nyugalmában.
l Ha már a környezetvédelemnél tartunk, néhány évvel ezelőtt elég rossz hírek érkeztek a ráckevei Duna-ág vízminőségéről. Állítólag az állóvíz jelleg és a szennyeződések miatt olyan vastag iszapréteg rakodott az aljára, amely vészesen csökkentette az oxigéntartalmát, lerontva a vízminőséget és megtizedelve a halállományt. Mi a helyzet most a kis Dunával?
– Szerencsére, a ráckevei Duna-ág átlagos vízmélysége 3-3,5 méter, ami gyakorlatilag bármire használható méretű  folyószakaszt jelent. Ráadásul a városunktól északra, Szigetszentmiklósnál lévő úszólápnak olyan a szűrő és tisztító hatása, hogy ÁNTSZ-engedéllyel rendelkező szabadstrandok működhetnek Ráckevén. Az uniós csatlakozásunkkal pedig nemzetközi vízi útvonallá minősítették ezt a Duna-szakaszt, ami – elvben – bármilyen méretű hajók közlekedését lehetővé teszi. Egyetlen kikötés van: 15 km/h a megengedett legnagyobb sebesség, amit – szerencsére – a vízi rendőrség trafipaxszal szigorúan ellenőriz. A megteremtett hajózási lehetőség és a megőrzött nyugalom nyomán pedig egyre több holland, német, osztrák csatorna- és lakóhajós turista érkezik.
l Úgy gondolja, hogy idecsábíthatók a legendásan sokat költő csatornahajós turisták nagyobb számban is? Nem lesz zavaró, hogy itt nincsen hajózó csatorna hálózat, vagyis nem lehet sehonnan sehova eljutni...
– Miért ne lehetne? Elindul valaki egy kényelmes kis folyami jachttal, mondjuk, Rotterdamból a Duna–Majna–Rajna-csatornán, majd Csepelnél a Kvassai-zsilipen keresztül beérkezik a mi  Ráckevei-Dunánkra, élvezi néhány napig a  táj páratlan szépségét, nyugalmát, természeti és épített környezetét, majd Tassnál kizsilipel és – ha akar – tovább megy a Duna-deltáig. Ennél szebb egybefüggő vízi utat el sem tudnék képzelni. Viszont, álláspontom szerint, elengedhetetlen, hogy Ráckevén – amely ennek az 58 kilométeres kis-Duna szakasznak szinte pont a felénél fekszik – létesüljön egy komoly jacht- klub, ahol minden szempontból kiszolgálják az ide érkező hajósokat.
l Nem tart attól, hogy egy jacht- klub idevonzhatja azokat a... hogy is mondjam?
– A vízi közlekedés szabályaira fittyet hányó, friss hajótulajdonosokra gondol?
l Igen, azokra a kulturálatlan újgazdagokra, akiket valószínűleg nem a növény- és állatvilág, a múzeumok és templomok érdekelnek. Szimplán csak feltűnősködnek, bömböltetik hajóikon az igénytelen zenéiket és száguldoznak.
– Mindez már meg is jelent és néha van is ebből gondunk. Szerencsére, a vízi rendőrök szigorúak a 15 km/h betartatásában, és biztos vagyok abban, hogy mi rá tudjuk venni vagy szorítani a hozzánk érkezőket a saját normáink betartására, a nyugalmunk megőrzésére. Ez egyébként egyfajta próbája is egy város identitásának, összetartásának. Véleményem szerint a Kis-Duna mindenkié, békésen meg kell osztozni ezen a természeti csodán a horgásznak, a kajak-kenuzónak, a fürdőzőnek és a kisebb-nagyobb hajókkal rendelkezőknek is. Meg kell védeni a páratlanul gazdag növény-, állat-, madárvilág értékeit.
l Ha ilyen lelkes környezetvédő, miért nem gondol a gépkocsiforgalom csillapítására itt, Ráckeve történelmi belvárosában?
– A hozzánk tartozó gyönyörűséges Angyali-szigeten és a vadregényes Kerekzátony-szigeten több száz nyaraló ingatlan található, viszont gépkocsival ezek a szigetek megközelíthetetlenek. Valahol pedig lenniük kell a nyaralótulajdonosok autóinak. Azért igyekszünk, akit csak lehet biciklire szoktatni, hamarosan ki is építünk egy kölcsönző hálózatot, az országban egyedülállónak mondható „Váltsunk kerékpárra” program keretében.
l Összefoghatnának a ráckevei HÉV fejlesztéséért is, hiszen egy kényelmes, gyors járat egész Csepel-szigeten az egyik  alternatívája lehetne az autónak...
– Folyamatos tárgyalásban vagyunk a BKV-val, amely azonban – mint köztudott – ezer sebből vérzik...
l De itt nem valami toldozgatás-foldozgatásra, hanem komoly fejlesztésre, esetleg pályázati pénzre lenne szükség ahhoz, hogy minél többen járjanak ezzel az egyébként gyönyörű helyeket érintő patinás járattal...
– A másik két HÉV-vonallal együtt ezt is elővárosi vasúttá kellene fejleszteni, ami növelné a kényelmet, csökkentené nálunk és persze Budapesten is az egyre elviselhetetlenebbé váló gépkocsiforgalmat. Már az is nagy dolog, hogy gondolatilag eljuthattunk oda: a mostani mértékű autós közlekedés tarthatatlan. Mi pedig abszolút konstruktív partnerek vagyunk minden fejlesztésben: például a ráckevei HÉV vonalán fekvő települések mindegyike felajánlott értékes szabad területeket olyan parkolók létesítésére, ahová lerakva az autókat, tömegközlekedéssel lehet folytatni az utazást.
l Az a furcsa érzésem van Ráckeve utcáit járva, hogy egy igazi multikulturális, de a hagyományait rigorózusan őrző, abszolút nem kozmopolita városban vagyok: ősmagyar szálláshely, szerb gyökerek, sváb hagyományok hogy csak a legfontosabbakat említsem...
– Szentendrét és Ráckevét ugyanazok a menekülő szerbek alapították. Az őseink pedig Belgrádtól nem messze, Kovin városában élnek. Ez a település egyúttal testvérvárosunk is. De való igaz, ez ősmagyar, szerb és sváb lakta vidék. A Csepel-sziget köztudottan Árpád fejedelem szálláshelye volt.
l Önöknél itt Ráckevén még sincsenek, politikai, etnikai villongások...
– Nálunk nincsen pártpolitika. Természetszerető, békés és toleráns emberek vagyunk. A hétvégiház-tulajdonosokat „gyütt-mentnek” nevezik, hiszen „gyünnek”, aztán mennek.
Én vagyok a „gyütt-maradt” kategória, és van még egy „csoport”: a született ráckevei.  Meg is kérdezte egyszer tőlem egy idős férfi, hogy doktor úr, maga miért akar itt polgármester lenni, hiszen nem is itt született. Erre én azt válaszoltam: azt, hogy ön ide született, nem maga döntötte el, hanem a szülei. De azt, hogy én Ráckevére költöztem, hogy itt akarok élni és majd meghalni, az az én – kitűnő – döntésem volt.
l Amikor azt olvastam, hogy újjáépítik a régi ráckevei vízimalmot és erre, pártállástól függetlenül az egész  képviselő-testület felajánlotta egyhavi javadalmát, azt éreztem, önöknél eléggé rendben vannak az értékrendek...
– Tudja, nálunk eleve  nem nagyon szokás képviselői juttatást felvenni, annak ugyanis mindig van helye máshol, mint  a magánzsebekben....Egyébként Ráckeve lakóinak nagy része évszázadokon keresztül vízimolnár volt. Ebből a nehéz mesterségből  tartották fenn magukat és családjukat. Az utolsó, a Gyurcsik-malom lesz most újjáépítve, amelynek eredetije – sajnos továbbra is darabokban –a szentendrei skanzenben található. Miután polgármesterré választottak, megkeresett egy Szőgyényi Gábor nevű úr, aki – szintén – vízimolnárok leszármazottja. Ő vetette fel a malom újjáépítését és rögtön fel is karoltuk az ötletét. Nem csak a képviselők, de az egész város apraja-nagyja ezen dolgozik, és a városlakók eddig már több millió forintot adományoztak e nemes cél érdekében.  Ha elkészül, gabonát fog őrölni, csak éppen nem vízimolnár lakást rendezünk be benne, hanem kiállítást, kávézót. A látogatók pedig egy névre hímzett, picike, helyben őrölt lisztel teli zacskóval távozhatnak a vízimalomból.  Egy picike, zsákba zárt élmény, azért, hogy emlékezzenek és persze újra meg újra visszajöjjenek. Ez összecseng a városunkra jellemző, nemrégiben megfogalmazott szlogennel, amely így hangzik: „Ráckeve a tornyok és a vizek városa, ahol érdemes kikötni.” Úgy gondolom, hogy ez a szlogen összesűrítve mindazt tartalmazza, amit örömmel mondtam el szeretett városunkról, Ráckevéről.

Bóday Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!