Nicolas Cage szembenéz a világvégével

Nicolas Cage csípi az ezoterikus katasztrófafilmeket, amelyekben az álmélkodástól enyhén lebiggyesztheti kissé tátott száját és kimeresztheti nagy, nedves gülüszemét. Ezúttal egy rezignált asztrofizikust alakít, aki a közelmúltban megözvegyült egy baleset miatt, emiatt depressziós, emberfóbiás és több vizespohárnyi konyakkal csillapítja csöppet erőltetettnek tűnő önsajnálatát. Pedig összeszedhetné magát, ha másért nem is, legalább a cuki kisfia (Chandler Canterbury) kedvéért, aki (nem) véletlenül hazahoz egy furcsa üzenetet, melyet 50 évvel korábban az iskola udvarán elásott időkapszulába rejtett egy fura kislány az Adams familyből. A papíron számsorok szerepelnek, a delíriumos tudós pedig kiguglizza, hogy ezek katasztrófák dátumai. Talán ő az utolsó ember a földön, akinek a 91101-ről nem ugrik be segédeszköz nélkül az ikertornyok elleni merénylet… Ellenben az – a forgatókönyv több más részletével együtt – felfoghatatlan, hogy a csillagász haverja miért nem akarja megtudni a számok jelentését. Valamirevaló tudós nem hagyná annyiban, míg meg nem fejti az utolsót is. A katasztrófáknak természetesen nincs még vége a papíron sem, megakadályozni aligha van esély, menekülni túl késő…
Pazar pusztításjeleneteket látunk, mégsem érezni feszültséget. Talán mert a mégoly látványos kataklizmák szüneteiben olyan vígjátéki elemekkel találkozhatunk, mint hogy Cage baseballütővel, majd pisztollyal
fenyeget egy pár David Bowie-fejű marslakót, akik később lopott kocsival menekülnek. Ugyan már. Vagy hogy a filmbéli fia nem azért visel hallókészüléket, mert gond van a hallásával, hanem mert „a hangok néha összezavarodnak a fejében”!? Hősünk telefonál az FBI-nak egy utcai fülkéből, hogy figyelmeztesse őket, és hogy komolyan vegyék, hozzáteszi, hogy „ez nem telefontréfa!” – kuncogtató. Majd vezetés közben azt üvölti félig önkívületben, hogy „oda kell mennünk, ahová a számok vezetnek!” – ez már a hahota-szint, és még mindig nincs vége: a mobiltelefonok nem működnek, mert nincs térerő, ezért csak vezetékes telefonról lehet mobilt hívni – aki ezt kitalálta, biztosan nem okosabb, mint egy ötödikes. Egy csapat rendőr zseblámpákkal keresi az eltűnt kislányt az iskola épületében, ahelyett, hogy felkapcsolnák a lámpákat. Azt már tudtuk, hogy az (amerikai) rendőrök nem észlények, de a hollywoodi forgatókönyvírók némelyike simán alulmúlja őket.
Van még kicsinyke, homályos konyhafilozófiai eszmefuttatás eleve elrendeltségről és véletlenszerűségről, s a mennyország létezéséről, amit csak a gyerekeknek mesélünk, de biztos, ami biztos, mi is elkezdünk hinni benne, ha elég nagy a gáz – ennyit főhősünk erkölcsi vívódásairól. Valamint egy ellenszenves, értetlen, hisztis ribi (Rose Byrne), aki például csupa jó szándékból gyereket rabol.
Hitchcock tudta, hogyan kell feszültséget teremteni, szinte kellékek nélkül. Alex Proyas rendező (Én, a robot, A holló) dobhat egy tucat utasszállítót Cage fejére, és ötven kilométeres mélységig ledózerolhat száz Manhattant, akkor sem érezzük a legcsekélyebb bizsergést sem. Elképesztő kliségyűjtemény és ezer sebből vérzik ez a kétórás műremek, mely minden erőfeszítés és sokkoló szándék ellenére még csak nem is nyugtalanító, holott egy világvége-filmtől ez lenne a legkevesebb. Sőt, épp olyan lelketlen, hatásvadász és közhelyes, mint egy pornófilm, csak ebben a Földet izélik szét. (Képlet, forgalmazza a Fórum Hungary)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!