„Tudod kedves, két lapot rendelek meg évek óta: az Új Embert és a
Népszabadságot. Elolvasom őket szinte az utolsó betűig, mert annyi
minden érdekel a nagyvilágból – ám a halálozási rovat a kedvencem: itt
látom, hogy ki mindenkit éltem már túl!” – nevet a százesztendős Joci
néni a kerekes székben, amellyel „fittipaldis” ügyességgel mozog, bár
sajnálja, hogy ide jutott: először jött a 90 körül a bot, aztán a
járókeret – de hát az ő idejében még nem foglalkoztak a
csontritkulással…
A csinos Deutsch Jolán – Zeneakadémiát végzett zongoratanárnő – 1909. június 18-án született, ám az ügyintézés bürokratikus késedelme okán 19-re anyakönyvezték. 1931 nyarán ment férjhez szülőhelyén, Óbudán, az Újlaki templomban Albeker Károly malommérnökhoz, a jegyesek nyitott automobilon gördültek egybekelni. Jocika Marcsi, Karesz és Zsuzska édesanyja lett; unokáitól eddig tíz dédunokája született: Dani már műegyetemista és csekészvezető, Dóra 17, Marci 12, Dorka 11, Bogi és Merse tízesztendős; Boriska 3, Panni két és fél, Kamilla 2, Veronika meg másfél éves „orgonasípban lefelé”. Pongrácot – mert már tudják a dédivel együtt, az érdi Bajuszfű utcában élő unokái, hogy magzatuk kisfiú – augusztusra várják. Joci néni friss, mindenre figyel: kiugratja „lovát”, kis kerekesét a teraszra – lemenői a lakásaikat adták el, hitelt vettek fel, hogy a nagycsalád együtt lehessen, az egymás mellé épített két házban. Joci néni édesapja büszke óbudai polgár, igazi „braunhaxler” volt: a Vígszínházban alpesi kürtösként muzsikált, s otthon, a Lajos utca 40-ben kürtöt és hegedűt tanított a jobbfülű diákoknak, majdani művészeknek. Meg zenélt – barátságból – az óbudai farsangokon: egy ilyenen volt „Szívkirálynő” Joci.
De hol van már a Lajos utcai ház… Rég lebontották. Pedig igazi zöldlombos kertbe benyúló sváb polgárház volt. A dédi édesapja – s varrónő édesanyja, a 10-15 lányt is foglalkoztató kis szalon tulajdonosa, aki doktornéknak, tanító kisasszonyoknak, iparosnéknak és nőknek, sőt a polgármester feleségének készített divatos ruhákat – büszke volt a főútvonalon vett családi otthonra, mert bizony villamos járt előttük… „Ma már mind menekülünk onnan, agyonépítik, levegőt sem lehet már ott kapni!” – néz saját famíliája múltjába Joci néni, aki hála anyja intelmének, maga is megtanult szabni-varrni, amire a háború után bizony sokáig szüksége is volt…
A fiúk – fia, unokái, unoka-vejei elviszik ide-oda autóval, ha ő a szükségét látja. Különben elvan a kertben, az erdő szélén, a kicsik, a négy kutya, a fák, a madarak társaságában. Olvasgat; karácsonyra az elromlott CD-lejátszója helyett újat kapott, így zenét hallgat, ha csak teheti – a tévét nemigen kedveli. Köszöni, a 100.-hoz képest jól van – alacsony vérnyomását a mindennapi események nem befolyásolják – noha mint megerősíti újfent: mindennap kiolvassa az újságot… Jó szívvel emlékszik a San Marco utcai bolgárkertészetre – az sincs már sehol – a Zsigmond téri elemi iskolára. Közép-európai XX. századi asszonyként, aki mindent meg-át-és túlélt. Világháborúkat, forradalmakat. Mosolyogva mondja: „szépek voltak a mi május elsejéink! Oda vonultunk fel végül, a Lajos utcai kertbe, a fonott bútorok, leanderek-muskátlik közé: aki tudott „szerezni” egy majálisi zászlót, vastapsot kapott!”…
(gündisch)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!