Hogy érzi magát?

Az egyik legszebb hangú magyar operaénekes… Bejárta a fél világot. Basszista; budapesti hatgyermekes katonatiszti családba születvén is immár „őshonos” a cívisvárosban: Debrecen Díszpolgára, a Csokonai Színház örökös tagja, Liszt-díjas érdemes, kiváló művész. „Lábnyomában” visz-
szatért szülővárosába nemrég, a Halhatatlanok Társulata tagjaként a Nagymező utcába.
– Tavaly óta színpadon ugyan már nem lép fel, de Guinness-rekordba illő a teljesítmény: 2007 nyarán 50. évadát ünnepelhette Debrecenben…
– Így igaz. De ha pulyka- vagy virágnapok vannak a Fő téren városomban, netán baráti társaságban „rámmordulnak”, „Gyurikám/Gyuri bácsi fakadj már dalra!”, csak-csak énekelek. Kati, a feleségem – negyven esztendeje vagyunk együtt – szintúgy noszogat olykor… Ő vegyész; zenebarát: így ismerkedtünk meg. Igazi hajdúböszörményi bombázó volt anno, ma is szép asszony – általa is ide kötődöm. Nagyon szeretek mulatni, s bár a jó magyar bort mértékkel megiszom, igazából egyetlen korty szeszre sincs szükségem, hogy énekelni kezdjek! A színpad, az már más… Az ember hangja még szerencsés esetben megvan ilyen korban, ám fizikuma, szellemi-lelki készenléte már kevésbé… Kemény egy pálya a miénk. Volt, hogy 300-nál is több előadást énekeltem végig, vasárnaponként akár hármat is… 78. évemben végre megengedem magamnak, hogy megigyak egy jéghideg sört, megegyek egy nagy adag fagylaltot – már nem vigyázok magamra – a hangomra. S bár nem mondható, hogy az előző rendszer híve lettem volna, ma is vallom: sokkalta jobban megbecsülték állami szinten a művészetet, a magyar kultúrát. Az erdélyi székely família – amelyből származom –, hat gyerekéből, öt fiú és egy leány, még mind élünk hál' istennek. „Normális” civil foglalkozásúaknál is elő-előbukkan a művészhajlam. De vagyunk, akik vagyunk: Miklós öcsém grafikus, hetvenévesen „nekiment” a márványnak szobrászként; hárman éneklünk profiként három országban: jómagam itt, István Németországban, László Svájcban. Mind apánk – a katonatiszt – hangját örököltük meg, anyánk kultúra iránti szomjával… Amúgy a gond az volt, hogy nem – mondjuk – Kovácsnak, Szabónak születtünk! Mert tőlem elvették az útlevelet a 60-as évek legelején vagy tíz kerek esztendőre: nem tudom miért; tán feljelentésre. István akkor, ezután viharzott el turistaútlevéllel. Felült egy vonatra – és kész. Szerencséje volt. Mert nekem nagy cezúra jött az antwerpeni Belga Királyi Operában való fellépések után, ahol Bartóktól a Kékszakállú herceg vára címszerepét énekelhettem.
– A Honvéd Művészegyüttessel kezdte…
– Máig szívesen emlékszem vissza erre az időszakra: hat év volt az életemből, az ’50-es években. A Honvéd Művészegyüttes Vincze Lajos festőművész vezetésével – ő is a Ludovikán végzett – afféle kádermentő, sőt -védő volt: lényegként kezelték, hogy az emberben tehetség, képesség legyen… Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot három hónapon át, izgalomban-feszültségben Kínában, vendégszereplésen éltük át. A karnagyunk az a Horváth Ádám volt, aki ma ismert tévérendező. De tudja, visszatérve a Kékszakállúra, máig jó érzéssel tölt el: 1965-ben, a színházunk centenáriumán én énekeltem a Kékszakállút, s a 125. évfordulóján is jómagam voltam a címszereplő. Tibay Krisztát, az egykori Juditot sajnos már két esztendeje eltemettük…

(gündisch)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!