Egy Széher úti látogatás után a Lipótmezei úton mentem lefelé. A
baloldali erdő belsejébe földút vezetett, s én nem tudtam a csábításnak
ellenállni. Egy idő után az út felfelé fordult, így inkább
leereszkedtem egy ösvényen a lejjebb futó aszfaltos útra. A kihalt
erdőben épületek tűntek fel, s hamar rájöttem: ez az egykori Lipót, a
két éve bezárt OPNI együttese. Az út a Hűvösvölgyi út felé fordult, két
épületszárny alatt, egy-egy kapun haladtam át, majd megjelent az első
ember, gumibottal. – Tessék távozni, ez magánterület! – Éppen azt
csinálom – válaszoltam, mire magamra hagyott.
Már ismerős helyen jártam, mikor feltűnt a második, aki nyilván drótot kapott behatolásomról. Ő is ugyanazt mondta, ám mivel lekísért a portára, megkérdeztem a komplexum jövőjéről. – Ezt nem kötik az orrunkra – válaszolta. Vagy ön nem köti az enyémre? – kérdeztem. Megértő hangulatban értünk a főkapuhoz, ahol az akármilyen Security főpribékje rendőrállami allűrökkel fogadott. Játszotta a hatóságot, nyomta a szöveget a magánterületről, amire ezt mondtam: ha bekerítenék a területet, senki sem jöhetne be. – Az milliárdokba kerülne. – Az épületegyüttes is sokat ér, megérdemelné. – Majd bekeríti, aki hasznosítani fogja az egészet – mondta.
Ezután rendőrrel fenyegetett, s kérdezte: fényképeztem-e? Igenlő válaszomra megkérdezte: Mi lenne, ha kihúzatná a filmet a gépemből? (mintha a 60-as években járnánk). – Nehéz lenne – válaszoltam. Nem értette, a megoldást beosztottja adta meg: digitális a gépem.
Némi hatalmi stílusgyakorlat után beterelt az irodába, leíratta velem (nyomtatott betűkkel) a nevem, címem és személyi igazolvány számom, majd normálisabb hangot ütött meg: – Látom, ön úriember (csak ezt ne mondta volna!), de értse meg, a mi dolgunk a terület őrzése. Ezután kegyesen kiengedett.
Megértem. Csak azt nem értem, hogy a több száz méteren hiányos kerítésű park őrzését miért Kádár-kori modorban végzik?
Fábri Ferenc, Budapest
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!