Kérdezni csak szabad?

A lényeg: az egyikben a POLITIKUS, a másikban az ÚJSÁGÍRÓ „feszül” az elvileg beszélgetőtársnak. A felek részéről megnyilvánuló előítéletesség szinte „tapintható”. Szavak, amelyekkel ölni lehet, tekintetek nem kevésbé… Az újságíró, ahelyett, hogy kérdezne, saját véleményét mondja el. (Nem vélemény műfajról van szó!) Hosszan fejtegeti saját ideológiáját, interjúalanyától csak beleegyező „bólintást” várva. Utóbbi azonban – ha már eleget tett a műsor meghívásának és ezzel megtisztelte közvéleményt –, szelíden/szolidan (tetszés szerint) reagálna az újságíró minősítéseire. Ám erre nem kap lehetőséget, mert jön a szerkesztő asszony újabb riposztja. A stúdióvendég újfent válaszolna, de megint csak belefojtják a szót. (Kellett neki bemenni az „oroszlánbarlangba”!) És ez így megy végig. Kezd idegesítővé válni az egyoldalúság. A balga néző ugyanis – eléggé el nem ítélhető módon –, éppen a némaságra ítéltetett által mondottakra lenne kíváncsi.
Itt már azonban feladja, másik kanálisra kapcsol. A helyzet ugyanaz, csak fordítva… Az újságíró tárgyszerűen, tömören kérdez, de alanya már a felvetés jogosságával is dacol. Hosszas fejtegetésbe kezd, nem kihagyva: minden bajok okozója csakis a SAJTÓ! A POLITIKA amúgy „mindig” jól teszi/tenné a dolgát, de az a fránya média mindig, mindenkit rossz színben tüntet fel. Aztán a néptől (?) jön a kritika. Elfordulnak a nézők/választók a politikától. Közönyössé válnak és így tovább… (Egy este, két párhuzamos műsor, csak egy gombnyomással arrébb.)
És ez így megy hétről hétre, hónapról hónapra – évek óta! Majd jön a „csodázás”, az emberek a sajtótól is elfordulnak. Hát persze, amikor együtt „eteti” őket a média és a politika. Most meg itt a nagy „nézés”! (Eredménytelen választások, az érdektelenség kudarcába fulladt társadalmi viták.) Évről évre fogy a bizalmi tőke, lassan már meg is szűnik. Az, hogy a politikusok és az újságírók iránti bizalomvesztés Európában nálunk a legnagyobb, egyszersmind következménye és okozója szellemi közállapotainknak. A politikai elit önmagát devalválta, a sajtó pedig hagyta, hogy bohócot „csináljanak” belőle.
Mert ugye az a vicc kategóriájába tartozik, hogy a GfK Custom Reasearch felmérése szerint még a piackutatók, a marketingesek vagy a reklámszakemberek is nagyobb megbecsültségnek örvendenek, mint a sajtó munkatársai?! (Nem őket bántom, elismertségükért többet tettek.) Különösen annak fényében elszomorító ez a kutatási eredmény, hogy ma már nem kell a sorok közé (!) írni, nem kell a sorok között (!) olvasni. Nyíltan, vállaltan lehet „hülyének” lenni (sic!). Állampolgári jogon! Mint egykoron több évtizedig gyakorló újságírót szomorúsággal tölt el, ha pályatársaimtól arról hallok, vannak, akik ma is (!) előre kérik a kérdéseket, majd utólag, érdekeik szerint szerkesztgetik, „vágják” a kéziratot.
Jómagam akkor hagytam fel a napi tollforgatással, amikor harmadik köztársaságunk szabadon választott parlamentjének kormánytagja egy hangképes tudósításban visszahallva önmagát, kijelentette: „lehet, hogy EZT MONDTAM, DE NEM ÚGY gondoltam…” (Az újságíró-iskolákban a gondolatolvasás művészetét azóta sem oktatják.) Nekem akkor megszűnt a kérdezés szabadsága! Egy ma sokat emlegetett polgári társadalomban a politika nemcsak hogy „elviseli” a sajtót, de tiszteli is azt! Nem a tükröt okolja azért, amit benne lát. Ehhez persze a foncsortól is meg kellene szabadulni az üvegnek. Hogy minden tiszta és átlátható legyen!
Dr. Nagy Zoltán Debrecen,
médiakutató       

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!