Struccok

Holott persze ilyet senki sem tett, már csak önérdekből sem, hiszen éppen a szélsőségesek érdeke elbújni a túlnyomó többség mögé, ők szeretik magukat „a magyarokkal” azonosítani, így remélve támadhatatlanságot. Azt viszont régóta mondogatjuk, hogy a mérvadó jobboldalnak ez a pilátusi taktikája, ódzkodása az elhatárolódástól kedvez az újnyilasoknak. S ha ez a határ is „légiessé” válik, meg a világért nem húznák, az előbb-utóbb vészesen megárt magának a magyarságnak. Most komoly veszélye van annak, hogy tényleg lefasisztázzák hazánkat.
Szaporodnak a szélsőségeseink térnyerését, s ami baljósabb: a jobboldal főerejének el nem határolódását felvető cikkek a legtekintélyesebb világlapokban. A héten a német jobboldal vezető lapja, a Die Welt nemcsak a Jobbik előretörése miatt aggódott, hanem kifejezetten szóvá tette, hogy ezért a Fidesz és vezére is felelős, a társadalmat kettészakító stratégiájával, politikai ellenlábasai ellenségként kezelésével. Vagyis mintegy terepegyengetéssel a szélsőjobb előtt. A friss És-ben amerikai levelezője a szélsőjobb – ottani kormányszervek által természetesen figyelemmel kísért – muzulmán, közte iráni kapcsolatairól írván, figyelmezteti is a Fideszt, hogy a tűzzel játszik, a maga nyugati szalonképességét kockáztatja, ha továbbra is kétértelműen viszonyul a Jobbikhoz. Mindenesetre aligha felel meg – a világlapokból kiolvasható – elvárásnak a Vona-párt kedélyes orbáni ledorongolása pusztán „hebehurgyaságért”.
S aligha tartható tovább a két évtizede makacsul folytatott jobboldali struccpolitika, amely az egyre kínosabb cikkekért reflexszerűen a hazai „súgókat” hibáztatja. Mintha bizony a maguk társadalmában megalapozottan mértékadó, az ottani – és a globális – elit által hitelesnek tekintett újságokat csak úgy lehetne egy közép-európai kis országból kézi vezérelni, ha úgy tetszik, az orruknál fogva vezetni. Egy konzervatív professzor a héten komolyan latolgatta, miként lehetne „cáfolni” a rólunk vészesen kialakuló képet, s nem jutott eszébe jobb, mint ellen-sajtókampányt ajánlani a következő (reménye szerint) jobboldali kormányzatnak. Úgymond ellensúlyozandó a „ferde vélemények” hatását. Törtem is a fejem, vajon mivel lehetne egalizálni teszem azt a Die Zeit egész oldalas cikkének mellbevágó fotóját a „magyar gárdistákról”, persze a nyilas időket idéző sávjaikkal.
Sajnos tartja magát az a téves tétel is, hogy az ilyen elhatárolódás a baloldalt szolgálná, s éppen ez növelné a Jobbik táborát. Fidesz-politikusok szeretik emlegetni, hogy az ő – szerintük természetesen nagyon sikeres – kormányzásuk ejtette ki a MIÉP-et a parlamentből, s Orbán most is ebben, mármint a saját hatalomra kerülésében jelöli meg a szélsőjobb visszaszorításának titkát. Ámde a csurkisták 1998-ban és 2002-ben is hajszálra ugyanannyi szavazatot szereztek, csak a nagyobb választási részvétel folytán nem volt ez elegendő a második esetben a parlamenti küszöb átlépéséhez (ami különben a velük történt – és az orbáni tézist cáfoló – antalli szakítást követően ’94-ben sem sikerült). S ha hét éven át a jobboldal meghatározó médiájában (de a vezető pártjában is) jószerivel azon versengenek, ki tud hatásosabban gorombáskodni az „elkergetendő” baloldali politikusokkal, akkor miért ne hihetné egyre több olvasójuk és szavazójuk, hogy ebben jobb a Jobbik?! De akkor miért ne hihetnék a világlapok szerzői és szerkesztői is, hogy összetartozik, ami látszatra szinte összenőtt? S ami az igazi baj: miért ne alakulhatna ki a nyugati világot nyugtalanító kép egy országról, ha ott nemcsak tényezővé válnak (a brit, német sajtóban neonácinak, újfasisztának nevezett) szélsőségesek, hanem a pillanatnyi nyomasztó jobboldali fölényt olyan erők jelenítik meg, amelyek mintha elválaszthatatlan sziámi ikrek volnának. S akként is juthatnának hatalomra.  

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!