Európa és a Jobbik

Az elmúlt kilenc hónapban ebben a megkülönböztetésben mi sem változott. Így aztán a kétszintű unió létrehozatalának szorgalmazói sikeresen lerakták elképzelésük talapzatát – az unió belső kettészakadása intézményesült, szerves részévé vált például az Európai Központi Bank válságkezelő programjának. Azzal, hogy az unió vezető hatalmai még csak nem is törekedtek az unió egészére érvényes lépések megfogalmazására, valószínűleg megpecsételték a felzárkózni vágyó országok politikai és gazdasági sorsát, hiszen a döntés nem csak azt üzente, hogy az EU nem kíván számukra forrást biztosítani, hanem azt is, hogy jövőbeli fejlődésük kidolgozására nem, vagy csak bizonytalan és korlátozott mértékben számíthatnak az EU-ra. Bár Szlovéniának és Szlovákiának sikerült az eurót bevezetni a válság kirobbanása előtt – így látszólag az újonnan létrehozott pénzügyi vasfüggöny nyugati oldalára kerülni –, közel sem biztos, kiváltképp az utóbbi esetében, hogy ott tudnak maradni. De ez egy másik téma.
Az unióhoz való csatlakozást oly lelkesen ünneplő nemzetek számára, mint a magyar, a tavaly október óta tartó csendes, de folyamatos megaláztatás fájdalmas élménynek bizonyult. Különösen kiábrándító az eddig megbízható barát, Németország magatartása, hiszen éppen Merkel asszony a kelet-európai országok kiszorításának legelkötelezettebb harcosa. Kiderült, hogy nem kellünk. Arra jók vagyunk, hogy átadjuk piacainkat az ő termékeiknek; hogy a nekik, és csak nekik nyújtott kedvezményekkel adósságba verjük magunkat azért, hogy idejöjjenek és bérmunkára fogjanak minket; hogy évente olyan profitrátákat realizáljanak és vigyenek ki az országból, amelyről otthon még álmodni sem mernek; hogy megszerezzék bankrendszerünk tulajdonának több mint 80%-át, hogy aztán az egyoldalú szerződésmódosításokkal kétszer, néhány esetben több mint háromszor akkora profitrátára tegyenek szert, mint otthon; hogy ránk erőszakoljanak egy olyan monetáris politikát, amely eleve a versenyképtelenségre kárhoztat, de arra már nem, hogy amikor vihar van, nekünk is legyen helyünk a mentőcsónakban.
Most benne vagyunk a pácban. Jött a Jobbik, amely a mindebből fakadó jogos népharagot összelőcsölte gyilkos rasszizmusával, minősíthetetlen stílusával, a gyűlölködéssel és az erőszak ígéretével. Azzal etetik a nemzetet, hogy bajunk forrása nem a Párizsban összejött urak és hölgyek döntése, hanem a szerencsétlen, kisemmizett, a társadalomból már régóta kizárt és elesett cigányok. Ilyen ostoba, de tragikus árokba vezet a gyűlölet kultúrája, amivel aztán a Párizsban ülésezők kezébe adjuk kizárásunk kulcsát. Mert most már miért ne tennék véglegessé leértékelésünket, hiszen mi egy ostoba, rasszista, jobb sorsra nyilvánvalóan nem érdemes nemzet vagyunk, amely, miután elmulatta pénzét és vagyonát, neonácikká vedlett. Most már csak egy neonáci tenné fel a kérdést: mennyi is ment a nyugdíjasoknak és a szegényeknek abból az elmulatott vagyonból, és mennyivel is támogattuk meg a multik befektetéseit? Mennyit is hoztak ide ezek a befektetők az elmúlt húsz évben és mennyit vittek ki? Hogyan is kerülték meg – saját kifejezésükkel élve „optimalizálták” – az adózást ciprusi és más adóparadicsomban bejegyzett cégek közbeiktatásával? Ki is fizet fajlagosan több adót: a multik, vagy a honi kkv-k? Mennyit kap például a Mercedes egy munkahely létrehozataláért, és mennyit kap Tóth Pista bácsi a műhelyében kiképzettek után? Hány munkahelyet tart fenn a magyar piac a multik anyavállalatainál és hány munkahelyet hoztak ők létre hazánkban? Most már minderre nem is kell válaszolni, hiszen egy olyan ország, mint a miénk, nem lehet az európai nemzetek közösségének egyenrangú tagja, mindegy, hogy mit kérdez, és mit mond. Eddig sem kellettünk, de most már ki is mondhatják, hogy a szegény, faragatlan rokon még csak nem is rokon.
Kegyetlenül nehéz válaszút előtt állunk. A baloldal ösztönös reagálása a teljes elhatárolódás, az együttműködés, a párbeszéd minden formájának elutasítása, a Jobbik kiközösítése. Ezt várja tőlünk az unió számos mértékadó politikusa és véleményformálója, és kétségtelenül ezt érdemli a Jobbik rasszizmusa. De a rájuk szavazó négyszázezer ember lelke mélyén ott háborog a jogos harag, mert felzárkózásunk reménye szertefoszlott. Ismét gyarmat lettünk. Mi is követtünk el komoly hibákat, mi is fegyelmezetlenek, meggondolatlanok voltunk. De tagadhatatlan, hogy Európa visszaélt lelkesedésünkkel, csatlakozási vágyunkkal és elegánsan, de könyörtelenül átvert minket. Rábírt, hogy adjuk fel mezőgazdaságunkat, verjük szét élelmiszeriparunkat, hogy fordítsunk hátat a vidéknek, hogy ne azt fejlesszük, ne abba fektessünk, ami nekünk jó, hanem abba, ami az ő érdekeit szolgálja. A baloldal megbukott, mert hagyta, mert nem a nemzet, hanem az új tulajdonos, a Nyugat kiszolgálójává vált, bízva, hogy a Nyugat éppúgy várja, éppúgy kívánja felzárkózásunkat, mint mi. Tévedett. Az évszázadokon át belénk vert kritikátlan alkalmazkodási készség az ügyeletes nagyhatalom igényeihez és érdekeihez a szélsőjobb létjogosultságának adott teret.
Mostani nyomorúságunkban hogyan fogjuk megfogalmazni nemzeti érdekeinket anélkül, hogy elzárkóznánk a világtól, anélkül, hogy bármelyik honfitársunkat kirekesztenénk, anélkül, hogy erőnket nem a gyűlöletből, hanem az egymás iránti szeretetből és megbecsülésből merítenénk? Hogyan fogjuk leválasztani és a szemétdombra dobni a Jobbik idegengyűlöletét anélkül, hogy gyarmatosodásunknak további utat adnánk? A Jobbik ugyanis lehetővé tette, hogy minden olyan kísérletet, amely az ország valós érdekeit szembeállítja a multik törekvéseivel, a neonáci címkével lehessen elintézni. Ahelyett, hogy lelkiismeretesebb, alaposabb, fegyelmezettebb munkára buzdítana céljaink elérése érdekében, azt sugallja, hogy törni és zúzni kell, hogy nincs más megoldás, mint egymás torkának ugrani. A baloldal pedig azt hiszi, hogy a totális elzárkózással oldani tudja azokat a görcsöket, amelyek a június 7-i eredményhez vezettek, hogy a kiút az eddig követett irány még fokozottabb követésében, a Nyugat érdekeinek még hűségesebb kiszolgálásában rejlik. Mindkettő csak a másik tüzére önti az olajat, mi pedig csak égünk a szégyentől, a dühtől és a kétségbeeséstől.
Pedig itt a megoldást az orrunk előtt. Nem elég azt mondani, hogy elég volt, nem elég kivonulni az Országgyűlésből, nem elég a másikkal még szóba se állni. Alapos, lelkiismeretes, őszinte munkára van szükség. A számokat és a tényeket nyilvánosságra kell hozni és a nagy ideológiai lózungok helyett meg kell tanulnunk kiszámolni, hogy mi mennyi. Ha megéri, hogy a pénzünket a Mercedesnek adjuk, hogy Kecskemétre jöjjön, ahelyett, hogy a Homokhátságból egy versenyképes öntözőgazdaságot csinálnánk, hát jöjjön a Mercedes. Ha a négyes metró az, amire nagyobb szükségünk van, mert több munkahelyet, több jövedelmet teremt, mint a vidék felemelése, legyen négyes metrónk. De az nem lehet, hogy belekergetjük a nemzetgazdaságot a négyes metró finanszírozásába olyan számítások alapján, amelyekről szinte azonnal kiderül, hogy a tényleges költségeknek még a felét sem fedezik, és még kevésbé lehet, hogy egy ekkora „tévedésért” senki sem felel. Ha nem tanuljuk meg megkövetelni először saját magunktól, aztán mindenki mástól a becsületes munkát, nincs az a közgazdaságtan és nincs az a párt, amely képes kihúzni az árokból.

Róna Péter

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!