Egész pályás ellentámadást!

Majd’ azt írtam: végveszéllyel. Mert ekkorával még nem szembesültek a két évtizedes demokráciában. Ha semmi egyébre, odafigyelhetnének azokra a jobboldali vágyakra, amelyek cikkekben és internetes fórumokon megfogalmazódnak, de amelyeket némely komolyabb elemző is már megkockáztatott: jelentéktelenné válhat, „lenullázódhat”, jószerivel megszűnhet politikai tényező lenni a baloldal pártja. Márpedig, ha nem is a Szózat pátoszával, de mi is mondhatjuk, hogy „az nem lehet!”
Az nem lehet, hogy a baloldal – alig három éve még arányaiban európai elsőnek nevezhető – szavazótábora és pártja kölcsönösen cserbenhagyja egymást. Kölcsönösen – írtam, mert most mintha ez történne. A baloldali gondolkodásúak, hagyományúak sajnos nagy többsége csalódott pártjában, s legutóbb rest volt leadni voksát (egy kis részük, sejthetően tiltakozó gesztusként, egyenesen máshová, netán a szélsőjobbra is szavazott). Mivel azonban a népet nem lehet leváltani, oktalanság a szavazótábort hibáztatni (ilyet csak nem demokráciába illő politikus tesz). Annál fontosabb a párt által elkövetett hibákat feltárni, ami egyáltalán nem azonos a – szintén veszélyeket rejtő – bűnbakkereséssel. Vészhelyzetben nem tanácsos belső választóvonalakat húzni, a lássuk uramisten mire megyünk többen módra. Viszont értelmetlen luxus tekintélyvédelemből kitartani téves döntések mellett. Sokkal kisebb presztízsveszteséggel járt volna például időben kihátrálni a vizit- és tandíjhoz való – az alkotmánybírák elképesztő döntése nyomán megjósolhatóan kudarcot ígérő – politikából, mint makacskodással elszenvedni (a koalíciót szétverő) drámai vereséget. Ha oly sokan és sokat emlegetik a nép „kádári nosztalgiáit”, akkor talán nem kellett volna felülről erőltetett, kellően elő nem készített „reformokkal” frontálisan ütközni vele. Vagy éppen teljesen feleslegesen „kádározni”, ami ma még legfeljebb értelmiségi, de korántsem népi igény. Olyannyira, hogy a jobboldal vezére sietett is belébújni a kádári köpenybe, mind több kiszólása árulkodik erről, már csak a kacsintás hiányzik, de sejtésem szerint az sem sokáig.
Az nem lehet, hogy a jobboldal eséllyel tüntethesse fel magát a „kádári kisemberek” képviselőjeként, mert a baloldal – amúgy persze jogos és szükséges modernizálási buzgalmában – úgy „előre szaladt”, hogy a többség képtelen volt követni. Nem lehet hibáztatni a szocialistákat, amiért realistán igyekeztek megfelelni a világgazdasági feltételeknek, benne nyilván a nemzetközi tőke követelményei-nek: ezt csak mániákus vagy cinikus populisták tagadják, s az utóbbiak hatalomra kerülve szintén rákényszerülnek. Ám a nevezetes mondást idézve, nem elég baloldalinak lenni, annak is kell látszani. A mai médiavilágban sokra nem lehet menni, avagy inkább semmire sem statisztikai okoskodásokkal, szőrszálhasogató magyarázkodással, s főleg nem ennyire gátlástalan ellenféllel szemben.
Az nem lehet, hogy a kormányzása idején kétségen kívül – és jobboldalihoz illően – a társadalom tehetősebb harmadának érdekeit képviselő párt pusztán jól hangszerelt, a maga nemében harmonikus propagandájával sikerrel vitathassa el a baloldal tetteit (mondjuk a jövedelemkülönbségek csökkenését, de még inkább az életszínvonal emelkedését). S e baloldal – a világtrendektől egyre inkább elmaradó liberális partnerétől megbűvölten – egyszerre két fronton is defenzívába szoruljon, s akkor szabadkozzék az „osztogatás” miatt, amikor fő politikai ellenfele éppen azt hirdetve hódítja el tőle a „kisembereket”. Akiknek többsége még most, a megszorítások után is magasabb szinten él, mint a jobboldali kormányzás éveiben.
Az nem lehet, pontosabban nem lehetne, hogy a harsány jobboldali kórus elhitesse baloldaliak tömegével a „tönkre tett ország” vízióját. Hogy vezére bízvást parádézhasson az ő egy szál Duna-hídjánál, a maga országépítő dicsőségét zengve, s a baloldal az összehasonlíthatatlanul látványosabb sajátjaival szemérmesen kussoljon. Egy amerikai vagy francia elnök nem szégyell teátrálisan eldicsekedni a legcsekélyebb kedvező fejleménnyel, statisztikával, s emberei sohasem hagyják szó nélkül ellenlábasaik alaptalan állításait. Nálunk még könnyebb volna a szocialisták dolga, hiszen fő vetélytársuk már annyira elkényelmesedett (de mondhatnám azt is: elszemtelenedett) az ellenállás hiánya láttán, hogy nem is nagyon törődik tényekkel, logikával, csak és kizárólag ama látszattal. Jóvoltából mi immár fordított Patyomkin-országban élünk, ahol létező építményeket sikerült eltüntetni.
Itt az ideje az egész pályás ellentámadásnak! Mert nagyon is van veszteni való, s egyáltalán nem csupán a politikusokra gondolok, bár nevetséges lenne mit sem törődni az egzisztenciális félelmekkel (éppenséggel veszedelmes az a politikai erő, s a történelem tanúsága szerint diktatúrára tör, amelyet csupa megszállott alkot). Van veszteni valója a baloldal pártjának és megannyi szavazójának egyaránt. Az is legyen része az ellenoffenzívának, hogy azokkal a „kisemberekkel” tudatosítsák: milyen országot kíván berendezni számukra a mai magyar jobboldal és a belé ékelődött jobbszél. Ha meggondoljuk, hogy az orbáni kormányzást a többség a viszonylag jó gazdasági helyzetben éppen a hatalom stílusát megelégelve csapta el, akkor nagyon is ideje a politikát csak távolról figyelő, nem szorosan követő tömegek értésére adni, miféle eszmék kavarognak a jobboldali berkekben. S ezek nyomán milyen hatalmi (majd azt írtam: hatalmaskodó) stílus várható. Egy szombati szerző (és a vezér barátja) a „hidegháború bűnösei-nek” nevezi a baloldal – nem a rendszerváltozás után felnőtt – politikusait, előre vetítve az „elszámoltatás” felettébb széles körű értelmezését (és persze szelektív értelmezést, ha a hidegháború után jobbra sietőkre gondolunk). Ez a kiterjesztett bűnüldözés (két évtizeddel a békés rendszerváltozás után!) aligha a demokratikus jogállam sajátja, s sokat elárul arról, miként élne (vissza) hatalmával, netán túlhatalmával a jobboldal.
S igen, ellentámadásba kell végre menni a képtelen, olykor már a populizmust is megszégyenítő ámítással szemben, amely egyfelől a világválságot is a baloldal nyakába varrja (holott annak tavaly októberi kirobbanásakor már jó úton volt az egyensúlyt már helyreállította), másfelől rezzenéstelen arccal tesz úgy, mintha lehetne kilábalni bármi áldozat nélkül. Ezt a mindent megígérünk, mindent ellenzünk taktikát még van idő támadni és szembesíteni a – külvilágban máris méltányolt – kormányzati válságkezeléssel. Szégyentelen ellenféllel szemben nem kell szégyenlősnek lenni: naponta közhírré kell tenni kétarcúságát, az egyelőre még csak a nyugat felé észlelhető kacsintgatásait, s hazai álreceptjeinek képtelenségét. Amint a szélsőjobbal való kettős játékát is folyvást le kell leplezni. Azért is, mert jó előre tudható: a nyugati sajtóban újfasisztának minősített párttal nemhogy koalíciót kötni, de még csendestársi viszonyt is valószínűleg elfogadhatatlan lesz partnereinknek, tehát vészesen kockáztatná a – bizony! – magyar nemzeti érdekeket. S eközben mit sem kell törődni az olyasfajta lamentálásokkal, hogy „folyton orbánoznak”: aki tudatosan próbálja álcázni politikáját, s megint zsákbamacskát árulva nyerné a választást, az hiába is kifogásolja, ha valós szándékait firtatják. Egy rendszeresen „országértékelő” igazán nem veheti zokon, ha az ország is értékelgeti őt. Ideje is lenne őt valós és nem névértékén kezelni!
Bárhogyan és bármilyen politikai menetrenddel állnak fel kongresszusukról a szocialisták, az offenzíva kínálja számukra az egyetlen esélyt. Csak előre menekülhetnek! A felmérések gyászos eredményei is ezt követelik tőlük, hiszen a jobboldal térnyerése viszonylagos: a volt baloldali szavazók elpártoltak, de túlnyomó többségük át nem pártolt. Nem is nagyon tehetné, ha józanul fogja fel a saját érdekét. Hogy vissza is pártoljon, minél nagyobb arányban, az már a baloldal pártjától függ. Mármint attól, hogy baloldali legyen és párt maradjon, ne csupán marakodó csoportok halmaza. 

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!