Dorogi Gabriella, a TV2 Napló című magazinjának riportere imád
viccelődni, szófordulatokkal élni, melyeket a kollégái csak
dorogizmusnak hívnak. „Szeretek vidám anyagokat is készíteni, de
ezekből kevesebb jut. Úgy érzem, tizenkét év alatt körém szövődtek a
riportjaim, engem tükröznek. Ha eltorzítanánk saját hangunkat,
szerintem akkor is könnyen fel lehetne ismerni, kinek a munkáját
látjuk” – mondta.
„Azt gondolom, mindenkinek megvan a saját egyénisége és nem szabad összekevernünk magunkat a színészekkel. Nem játszhatom el, hogy vidám, vagy szomorú vagyok, éreznem kell azt” – tette hozzá. „Sokan kérdezik tőlem, hogy bírom a rengeteg szomorúságot, gyötrelmet, tragédiát mellyel találkozom. Úgy gondolom, egy-egy ilyen riportba szinte nekem is bele kell halnom, hogy hitelesen átadhassam, mi történt valójában. A fájdalmam azonnal elmúlik, ahogy megfogalmazom magamnak, miért is mutattam be mindezt a nézőknek. Nem könnyeket facsarni, hanem segíteni szeretnék. De egy vidám riportot sem forgathatok le úgy, hogy közben azzal bajlódok, miért nem adtam még fel a csekkeket. Hiába volna lehetséges, sosem próbálok meg kívül maradni” – magyarázta a tévés, aki szerint a Naplóban a hangsúlyos tartalmi elemek folyamatosan változtak az elmúlt években. „Régebben leginkább a komoly szocioriportok érdekelték a nézőket, utána következett egy hullám a Kisgazdapárt és Torgyán József körüli csatazajok miatt; ekkor kicsit felerősödött a politika iránti érdeklődés. Ezután jött a valóságshow-k
korszaka, és az emberek figyelme a bulvárvilágra terelődött. Ma, úgy érzem, a műsor kiegyensúlyozott minden téren: az első blokk mindenképpen valamilyen aktualitást dolgoz fel, ahol nagyobb teret kapnak a politikai riportok, a műsor második fele pedig magazin jellegű, amely humorral, érdekességekkel próbálja feloldani a szigorú hangnemet és segít ellazulni. A nézőt hagyni kell fellélegezni!”
Gabi szerint A Napló a legsikeresebb hazai közéleti riportmagazin, de elárulta, náluk sem tarthat fél percnél tovább egy monológ. „Ritkán nézik másfél milliónál kevesebben a műsort, rendre az öt-tíz legnépszerűbb produkció közt van hetente. Ha megnézünk egy tíz évvel ezelőtt készült Napló-riportot, észrevesszük, hogy sokkal lassab a ritmusa, többet beszél a riportalany, nyugodtabb a képi megfogalmazás is. Ma, ha egy videoklipre pillantunk, az látjuk, hogy iszonyatosan sokféle hatás éri egyszerre az embert, s a riportoknak is valahogy ehhez kell alkalmazkodniuk. Persze nem szabad elfelejteni a tartalmat; az igazi értékeket nem téveszthetjük szem elől. De pörgősebbek lettek a mi riportjaink is, többen szólalnak meg bennük, más zenéket használunk és gyakoribb felütéseket. Például olyan aranyszabályok szerint haladunk, hogy a néző mennyi ideig képes figyelni egyfolytában valamire. Harminc-negyven másodpercenként általában kell történnie valaminek ahhoz, hogy az ember figyelme ne lankadjon. Ez egyébként igaz a mai mozifilmekre is” – vélte.
Még a gimnázium negyedik osztályában sem tudta biztosan, hol szeretne továbbtanulni, de a művészetekhez gyerekkorától vonzódik. „Templomi eskü-
vőkön orgonáltam középiskolás koromban és rajzaim, verseim is jelentek meg. Sokáig orvos akartam lenni, később ügyvédnek, majd képzőművésznek készültem és végül logopédus lettem” – nevetett. „De amit nem hagytam fiatal koromban kiforrni, ma szabadon használhatom, hiszen a televíziós munkám is egyfajta alkotás. Jól kell fogalmaznom, elengedhetetlen a képi látás, az alapfokú zenei képzettség és ritmusérzék” – mondta. „A paksi városi televízióba jelentkeztem riporternek, műsorvezetőnek még az egyetem alatt. Képzettség nélkül, szerelemből televízióztunk, és hamar ráéreztem, hogy szívesen élek ebben a világban. Pécsett elvégeztem egy újságíró-iskolát és a helyi tévének is dolgoztam. Készítettem dokumentumfilmeket is, melyek közül az egyikkel a Dunántúli Filmszemlén, egy másikkal az Open Filmfesztiválon jutalmaztak különdíjjal. Mikor családostul felköltöztünk Budapestre, már nem adtam magánórákat logopédusként, csak a televíziózással és új hobbimmal, a belsőépítészettel foglalkoztam. Ma is tervezek belső tereket, lakásokat – most éppen egy falfestményt készítek egy lakásba –, saját rovatot is indítotottam egy lakáskultúra magazinban. A TV2 előtt a Nap-keltében dolgoztam, majd a kereskedelmi adónál a Tényekben kezdtem. Ezután jött a Jó estét, Magyarország!, a Forró nyomon, majd Napló, melyben tizenkét éve forgattam első riportomat” – emlékezett vissza. „Sosem akartam politikával foglalkozni, ebben teljesen biztos voltam. Egy ideig tiltakoztam a szocioriportok miatt is, de mára megbékéltem velük, hiszen nem én keresem ezeket, inkább a történetek találnak rám. Abban hiszek, hogy semmi nem történik ok nélkül; nekem tehát az a dolgom, hogy az embereknek próbáljak meg segíteni. Az emberi történetek, a portrék állnak hozzám a legközelebb, de azokat a műfajokat is kedvelem, ahol szarkasztikusan lehet fogalmazni, görbe tükröt állítani a nézők elé” – mondta Gabi, aki kezdetben nem szerette hogy ő maga is látszik a képernyőn. „Később persze megszoktam és tudomásul vettem, hogy ehhez a műfajhoz ez is hozzátartozik. Sőt, tavaly nyáron a Mokkában láthattak vendég műsorvezetőként, amit nagyon élveztem. Sosem éreztem magam bajban, ha spontán kellett fogalmaznom és a szócsatákat is kedvelem. Ha egy lehetséges műsorvezetésről volna szó, lennének saját ötleteim. Szívesen csinálnék például önálló magazint, akár közélettel, akár lakberendezéssel kapcsolatban. Bár hiszem azt, hogy a riporteri szakma csúcsa az, amit a Napló munkatársai képviselnek, más területen is szívesen kipróbálnám magam.”
Á.D.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!