Sosem látott mértékben bővülnek a közmunkák

A nemzetközi gazdasági válság és a ránk, magyarokra - is - váró nehéz idők nem lennének alkalmasak arra, hogy néhány - eddig jobbára tabuként kezelt - problémáról is nyíltan, őszintén beszélni lehessen? Azért is kérdezem ezt, mert éppen a munkaügy és szociálpolitika területén voltak eddig is jó példák ilyen fajta „tabudöntögetésre". Éppen miniszter asszony volt az, aki egy korábbi - lapunknak adott interjújában - jelentette be, hogy alaposan meg kell reformálni az alanyi jogon járó segélyezés rendszerét és lehetőség szerint minden munkaképes embert értelmes feladathoz - például közhasznú munkához - kell juttatni. Most ugyanígy felvetették: szükséges-e a jobb módú családok gyerekvállalását családi pótlékkal elismerni vagy - egy ilyen nehéz gazdasági helyzetben - célszerűbb lenne ezt a juttatást rászorultság szerint differenciálni?

- Ilyen tabumentes, őszinte szellemben kaptam feladatokat a miniszterelnök úrtól, és hozzám is ez a fajta hosszabb távú gondolkodás áll közel. Most persze gyorsan és hatékonyan tüzet kell oltani. De ezt is akkor tesszük helyesen, ha olyan szociális támogatási rendszer felé mozdulunk, amely hosszú távon fenntarthatóbb, a társadalom igazságérzetével és a többség távlati célkitűzéseivel találkozik. Például a családtámogatás elég szerteágazó rendszerében azt kell végiggondolni, hogy a juttatások miként tehetők célzottabbá, hogyan lehet velük azokat elérni, akik ezt igénylik és rá is szorulnak. Megfordítva: hogyan lehet ebből a támogatásból kiszűrni azokat, akik állami segítség nélkül is meg tudják oldani gyermekeik nevelését, családjuk fenntartását. Szerencsére azért ilyenek is szép számmal vannak Magyarországon.

Ugyanezen elv alapján szeretnénk megreformálni a különböző jövedelempótló és lakhatási támogatásokat

Ugye nem tévedek, ha azt állítom: a társadalom többségének igazságérzetét a segélyezés jelenlegi rendszere sérti leginkább. Nagyon sokak számára érthetetlen, hogy miért nincsen elég közmunka-lehetőség?

- Az ma már eldöntött tény, hogy a segélyből élő aktív korú és munkaképes embereknek munkát fogunk felkínálni - és felkínáltatni - az önkormányzatokkal. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegihez képest nagyságrendekkel fog nőni a foglalkoztatottak száma. Azt remélem, hogy ennek első „következményei" hamarosan szemmel láthatóak lesznek. Például a települések küllemén és belső komfortérzetében is. A közfoglalkoztatást ugyanis nem szűkíteném a „klasszikus" közmunkákra, hiszen a jó ötletek és a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bárhol előforduljon: egy közmunkásnak nincs mit csinálnia. Nem csak takarítani, szemetet szedni, füvet nyírni, illegális szeméttelepeket felszámolni lehet, de valóban iskolai segédpedellusok, óvodai kisegítők, tanyagondnokok, karbantartók is részt vehetnek a közmunka akciókban.

Ráadásul egy képzettebb munkanélküli számára talán „méltóbb" feladat is a beteg- vagy idősellátásban, a szociális gondozásban vagy egy iskolában segédkezni, mint szemetet szedni - egy cseppet sem lebecsülve persze ezzel a köztisztasági feladatokat.

- Gyerekekkel foglalkozni, közösségi programokat szervezni vagy könyvtárban, művelődési házban, iskolában, közkórházban dolgozni mindenki számára vállalható feladat lesz. De nem csak az önkormányzatoknál, de a gazdaságban is hamarosan megjelennek, kifejezetten korábbi segélyezettek számára rendelkezésre álló munkalehetőségek. Ugyanis a programunk része, hogy az ilyen státusú embereket foglalkoztató vállalkozások komoly járulékfizetési kedvezményben részesülnek vagy akár teljes átmeneti mentességet kapnak. Az ön által is említett rendkívül fontos erdőtelepítések vagy árvízvédelmi munkák, nemzeti parkokban végzett közfeladatok mind részei lesznek az országos közmunka programunknak. De tovább szélesítjük a kört: szeretnénk bevonni a kórházakat is ebbe a rendszerbe.

Konkrétan a krónikussá váló nővérhiány is enyhíthető lenne közmunkásokkal?

- Ha nem is a nővérekre - hiszen az már komoly szakképesítést igényel -, de úgynevezett kisegítő gondozókra gondoljon. Akik délután, esténként lehetnének a betegekkel és figyelhetnék, segíthetnék azokat a betegeket, akikkel jelenleg a kórházak munkaerőhiány miatt nem tudnak eleget foglalkozni. Ráadásul a nagyon értékes képzettséggel rendelkező diplomás szakápolókat is mentesíthetnék a kórházi közmunkások bizonyos kisegítő feladatok elvégzése alól. Fordulatértékű lesz tehát a közmunka kínálat ilyen - eddig még soha nem látott mértékű - bővítése.

Igazából nem is nagyon halasztható mindez tovább, hiszen - különösen vidéken - sok helyen pattanásig feszült a helyzet...

- Sajnos jelenleg valóban nagyon rosszak az arányok. 2008-ban a rendszeres szociális segélyre és a közcélú foglalkoztatásra szánt összegek aránya nyolcvan-húsz százalék.

Tényleg borzasztó arány...

- Bizony az, nem is beszélve arról milyen morális, társadalmi következménye van az egyénre és az őt körülvevő szűkebb környezetre az improduktivitás érzése és megélése. Nem véletlen, hogy ezek a nagyon nehéz emberi konfliktusok rendszeres témái a médiának is.

Tegyük hozzá: magára valamit is adó, munkaképes, életerős ember számára szerintem hosszú távon elfogadhatatlan morális létállapot segélyen élni.

- Ráadásul a munkabér - nyugdíjalap is. Ha most nem lépünk gyorsan és hatékonyan, akkor nem csak a jelenlegi problémák és konfliktusok mélyülnek, de megágyazunk újabbak keletkezésének is: aki segélyen éli le az életét, az járulékai-val a jövőbeni nyugellátáshoz sem járul hozzá.  Stratégiai feladat tehát a munkaképes segélyezetteket munkához juttatni. Sajnos a magyar reálgazdaság - és ez már a válság előttire is igaz - nem igazán képes felszívni ezt a jobbára képzetlen vagy alulképzett potenciális munkaerőt. A közfoglalkoztatás lehet tehát az a terep, ahol ezek az emberek „beleedződhetnek" a rendszeres munkába és egy idő után versenyképes szereplői lehetnek az igazi, szabad munkaerőpiacnak.

Szintén rendkívül demoralizáló jelenség az óriási mértékű feketefoglalkoztatás. Tagadhatatlan: a kormányzat már számos szigorú intézkedést hozott ez ellen, de mintha mégis járványként terjedne. Meg lehet ezt a folyamatot állítani és fordítani?

- Több irányból kell a mai gyakorlatba beavatkozni. A munkaügyi ellenőrzések egyre gyakoribbak, de még mindig nem elég sűrűk. Az európai gyakorlat azt mutatja, hogy amennyiben az ellenőrzések a munkaadók több mint tíz százalékát elérik, annak már van komoly visszatartó hatása. Ez ma nálunk - tavalyi adatok szerint - még „csak" hat százalék. Ezen felül megpróbáljuk korlátozni a készpénzforgalmat, növelni a számlaadási fegyelmet, ez bezárja azokat a kiskapukat, amelyek megteremtik a feketefoglalkoztatás pénzügyi fedezetét. Harmadrészt csökkenteni kell a feketemunka-kínálatot. Vagyis a munkavállalók nagy többsége számára reális alternatívává kell tenni a legális foglalkoztatást. A közmunka javíthatja a legális munkaerőpiac esélyeit a feketemunkával szemben, hiszen - ha nem is piaci értelemben versenyképes jövedelmet, de - tisztes bért, kiszámíthatóságot, nyugdíjalap-elszámolást jelent.

Mindezek együtt pedig vonzóbbak lehetnek a teljesen bizonytalan és kiszámíthatatlan - és általában szintén nem túl magas bért biztosító illegális munkavállalással szemben. Egyébként a vállalkozások részéről is lenne igény - elsősorban szezonális mezőgazdasági munkákon - közfoglalkoztatásra. Az utolsó fontos elem pedig az, hogy a közbeszerzési pályázatokon ki lehet kötni, hogy az elbírálás során többletpontot kap az a pályázó, aki helyi, regisztrált munkanélkülit alkalmazna a közpénzből elnyert munka elvégzése során. Ez Európa-szerte bizonyítottan rendkívül hatékony módja annak, hogy motiváljuk a vállalkozásokat a munkanélküliek munkába állítására. Szóval nincsen egyfajta, radikális csodaszer a feketemunkával szemben. Hiszen mind a munkáltató, mind pedig a munkavállaló részéről sajnos számos „előnye" is van az illegális foglalkoztatásnak. Az említett szabályozók együttes alkalmazása viszont afelé billentheti a mérleget, hogy - mindent egybevetve - mégiscsak jobban megérje a törvényesség - munkaadónak és munkavállalónak egyaránt.

Mit lehet tudni ma egzakt módon a gazdasági válság hazai, munkahelyeket érintő hatásairól? Az ellenzék - kicsit visszatetsző módon - rögtön az elején háromszázezer feletti elbocsátásról beszélt, szinte már az volt az érzésem, mintha úgy lennének vele, minél rosszabb lesz, nekik annál jobb... A kormány viszont eleinte mintha bagatellizálta volna a bajt. De mégis: mik a kilátások? Ön szerint hol fog megállni az „elbocsátásszámláló"?

- Ezek nehéz becslések, ugyanis nagyon sok múlik azon, hogy Európa a közeljövőben hogyan teljesít. Ezzel kapcsolatosan az utóbbi napokban nem túl jó hírek érkeznek. Őszintén szólva e hírek kézhez vétele előtt jelentősen optimistább voltam, amire az Európa erős, nagy gazdaságaiban meghirdetett gazdaságélénkítő programok adhattak alapot. Egyelőre ezek hatása nem érződik, de tény - ahogy nálunk, ott is -, van ezeknek a mentő intézkedéseknek néhány hetes, hónapos átfutása.

Ami a konkrét hazai helyzetet illeti: a legutolsó adatok szerint az első nagy itthoni elbocsátási hullám szerencsére lecsengőben van. Az elmúlt héten például már kevesebb tömeges elbocsátási szándékról, tervről kaptam tájékoztatást.  De azt is látni kell, hogy a csoportos létszámleépítések sajnos csak a jéghegy csúcsát jelentik. Ugyanis ezek nyomán a kisebb cégek, esetleg beszállítók a kapacitás és megrendeléscsökkenés miatt szintén elbocsátanak embereket, esetleg csak kettesével-hármasával. Ezek az előzetes adatokban nem jelentkeznek, viszont egy kicsivel később a regisztrált munkanélküliek számát emelik. Ez lappangó folyamat - sajnos. Jelenleg egyébként az unió optimistább a mi idei várható gazdasági teljesítményünkkel kapcsolatban, mint mi magunk - hál' istennek. Ha nem fordul bármilyen okból még rosszabbra a helyzet, azt remélem, százezer fő alatt marad a megszűnő álláshelyek száma. Jól látja: a másik fontos kérdés az lesz, hogy a megszűnő munkahelyekkel párhuzamosan mennyi embert tudunk munkához segíteni a versenyszférában és a közfoglalkoztatásban. Abban bízom, hogy a tényleges munkanélküliség végül 8,5 százalék alatt marad.

Mit tanácsol egy nehéz és bizonytalan helyzetben lévő magyar munkavállalónak: hogyan tudja megtartani - vagy ha elvesztette - visszaszerezni a munkáját?

- Eljött hozzám egy kedves barátom tanácsot kérni: elmondta, hogy az unokahúga most végzett egy speciális pedagógia szakon és nem tudja, mitévő legyen, mihez kezdjen? Én azt mondtam: keretezze be a diplomáját, tegye ki a falra, legyen rá nagyon büszke. Viszont minél gyorsabban nézzen OKJ-s képzés keretében valamilyen piacképes szakképesítést, hogy el tudjon helyezkedni. És ezt nem cinizmusból vagy gúnyból mondom. Nem „sutba kell dobnunk" az eddig megszerzett tudásunkat, hanem büszkének kell lenni az azzal járó műveltségre, tájékozottságra. Viszont egyvalamit tudomásul kell venni: önmagában a magas szintű képzettség nem garancia a munkaerő-piaci sikerre. Minden tudás hasznos, bármikor aktivizálható, de ha jelenleg nem „piacképes" akkor nem szabad azzal „erőlködni" és kudarcélményeket begyűjteni. Meg kell próbálni azon lehetőségek közül választani, amit jelenleg a munkaerőpiac kínál. A másik fontos dolog a rugalmasság. A mi generációnknak ez persze már nehéz, de semmiképpen sem szabad stresszként, kudarcként megélni a munkahelyváltást. De a legfontosabb talán az, hogy higgyünk önmagunkban. Minden felmérés azt bizonyítja, hogy az talál hamarabb munkát, aki hisz önmagában, mert azt meg is találják a lehetőségek. Higgyenek a magyarok önmagukban! Kreatív, tehetséges nép vagyunk. Éljünk is vele!

Érdekes - és elég felületes - viták zajlanak a nyugdíjakról a politikában: az ellenzék egyre magasabb nyugdíjat követel és nyugdíjcsökkenést vizionál, a kormányzat igyekszik nyugtatni és jó szándékáról biztosítani a nyugdíjasokat. Közben szociológusok, közgazdászok - és lassan már minden józanul gondolkodó ember - úgy érzi: nincs messze az idő, amikor finanszírozhatatlanná válik a nyugellátás, hiszen csökkennek a befizetők, növekszik a kifizetési kötelezettség. Nem felelőtlenség erről szemérmesen hallgatni?

- A nyugdíjproblémával a nyugdíjas kerekasztal keretében elég komolyan foglalkozunk, nem csak koncepciók, de egzakt számítások szintjén is...

Akkor lehet, hogy csak arról van szó, hogy a kerekasztalnál elhangzó tényekkel egysze-rűen nem merik „riogatni" a társadalmat?

- Nagyon nehéz erről beszélni, mert sajnos ennek a problémának a komplexitása nem eléggé médiaképes. Ugyanis nem lehet az összefüggéseit húsz másodpercben összefoglalni. Egyébként a nyugdíjrendszerben elég kemény beavatkozások történtek, éppen annak érdekében, hogy fel ne boruljon a nyugdíjkassza egyensúlya. Korlátoztuk például a kedvezményes nyugdíjbavonulás lehetőségét, hogy továbbdolgozásra ösztönözzük a munkavállalókat. Ennek már van is jótékony hatása.

l Félre ne értsen: nem azt kifogásolom, miért nem szorongatják meg még jobban a nyugdíjasokat. Inkább azt, miért nem hoznak hatékony intézkedéseket a jelenlegi befizetők körének bővítésére...

- Aki később megy nyugdíjba, tovább lesz befizető és később lesz nyugdíjra jogosult. De természetesen még számos reformra van szükség, mert abban egyetértek, hogy ez így egy idő után finanszírozhatatlan lesz. Egyébként az egyik legfontosabb szakmai javaslat, a nyugdíjkorhatár emelése ráadásul nem büntetés, hiszen a meghosszabbított aktív életszakasz - figyelembe véve a szerencsére egyre növekvő várható élettartamot - igazából reagálás bizonyos társadalmi-biológiai változásokra. De ennek is feltétele, hogy a foglalkoztatási perspektívák - főleg az ország elmaradottabb vidékein - javuljanak.

A válság e területen is ösztönözhet őszintébb, bátrabb gondolkodást?

- Annyiban mindenképpen, hogy élesebben veti fel a kérdést: a gazdasági nehézségekkel járó többletterheket valójában melyik generáció vállalja, ez ügyben milyen arányok alakuljanak ki? Ugyanis ha egy felelőtlen ígérgető politika nyomására nem tudunk megfelelő mértéket tartani, akkor tartóssá válhat az az állapot, hogy az idősebb, immáron passzív generációnak tartósan nagyobbak lesznek a bevételei az aktív generációkénál, ez pedig furcsa helyzetet teremthet.  Fel lehet tenni a kérdést: a társadalom ereje szempontjából biztosan jó dolog az, hogy rendszeresen a nyugdíjas szülők segítsék aktív korú gyermekeiket és unokáikat? Természetesen nem a mostani helyzetről, hanem egy lehetséges jövőkép dilemmáiról beszélek...

Feltétlen híve és támogatója vagyok mindenfajta gyülekezési, tiltakozási, engedetlenségi és sztrájkjognak. A legutóbbi vasutassztrájk mégis rossz érzéssel töltött el. Helyénvaló az, ha egy ambiciózus szakszervezeti vezető és hívei bármikor megbéníthatnak egy több ezer milliárdos - egyébként elvben mindannyiunk közvagyonának számító - infrastruktúrát?

- Húsz éve a rendszerváltáskor születtek alkotmányos alapjogokat garantáló kétharmados törvények. Függetlenül a konkrét ügytől, meggyőződésem, hogy két évtized elteltével érdemes megvizsgálni, ezek a törvények miként szolgálják a magyar társadalom érdekeit, és hol váltak esetleg diszfunkcionálissá. Ez természetesen nem csak a sztrájkra, de számos más jogra is vonatkozik. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán érdemben elgondolkodhassunk ezeken a kérdéseken, magának a problémának a belátása lenne mindenekelőtt szükséges - az összes parlamenti párt részéről. Az ehhez a munkához szükséges hosszú távú gondolkodást és minimálisan konstruktív légkört én ma sajnos nem érzékelem. Azzal a politikai magatartással pedig nem tudok mit kezdeni, hogy mindent kritizálunk, és egyúttal minden változtatási szándék előtt demonstratívan keresztbe fekszünk.   Bóday Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!