Húsz év után

Még nem ideális, de már elegendő távlat ahhoz, hogy kellő perspektívában érzékelhessük a múlt eseményeit. S persze kellő kritikával is, hiszen ha más nem, akkor éppen az aktuális politikai helyzet követeli meg, hogy mellébeszélés nélkül vessünk számot a rendszerváltás eddigi történetével.
Történészek bizonyára igazolni fogják, hogy a speciális – 1956-ból levezethető! – magyar fejlődés vonásai, amelyek révén Magyarország a régió legjobban felkészült országaként élte meg a fordulatot, mára szinte semmivé lettek. Húsz év alatt majdnem minden komparatív előnyünk elenyészett, számos dimenzióban a sereghajtók közé tartozunk, sőt mostanság már a térség egyik komoly politikai rizikófaktoraként kezdenek emlegetni minket. Mindez önreflexiókra késztethetné a magyar politikai osztályt, mert a társadalmi munkamegosztásban kiszabott funkciójukból fakadóan őket terheli ezért a legnagyobb felelősség. Ha túl akarják élni saját hibáikat, önkritikájuk elkerülhetetlen.
Nem ártana az elején kezdeniük. Mondjuk annak tudomásulvételével, hogy az 1989/90-es rendszerváltás döntően a nemzetközi erőviszonyok módosulása miatt következett be, a rendszer – magyartalan pontossággal fogalmazva – nem belülről lett megdöntve. Ha nincs a szovjet–amerikai alku, a szisztéma még vegetált volna, s lehet, hogy Gyurcsány és Orbán szobatársak valamelyik, az MSZMP KB mellett működő kutatóintézetben, és olykor meglátogatják a belvárosi Rajk-butikot… Önmagában persze ez még nem baj, jobbára mindig is így volt ez, nagy változásainkat rendszerint külső környezetünk átalakulása motiválta – s a rossz bizonyítványt most sem ez okozza, mi több, még csak nem is magyarázza. Inkább az a baj, hogy a rendszerváltó elitek követtek egy fölöttébb rossz hagyományt: úgy kezelték a történelmet, mintha az igazi időszámítás a saját színrelépésüktől kezdődött volna. Hirtelen egy kalap alá vették a sajátos magyar utat a szovjet birodalom legbornírtabb változataival, ami se nem okos, se nem pontos múltértelmezés,  kizárólag csak az új politikai osztály legitimációs szükségletét szolgálta. A Kádár-korszakot nem ellentmondásosságában, nem korabeli viszonylataiban, nem elfogulatlanul mérlegelték, hanem az utólagos és pótlólagos hősképzés, vagyis az aktuálpolitikai haszonelv bódulatában. Nem vitás, a Kádár-rendszer folytathatatlan volt (nem is nagyon akarta folytatni itt senki), de ez nem azt jelenti, hogy bizonyos értékeit mindenáron kötelező  lett volna eltagadni. Arról nem beszélve, milyen mulatságos volt nézni, amikor kiderült, hogy utólag mindig a legpuhább diktatúrának vannak a legkeményebb hősei…
E torzításokban a maga módján ludasnak bizonyult az MSZP is, dacára annak, hogy a szocialistákat a többiek sietve  kiáltották ki utódpártnak. A mából nézve mégis világos, hogy e pofozkodással együtt a politikai osztály egészéből hiányzott a történelmi intelligencia. A pártok nem építettek az előző korszak komparatív előnyeire, nem használták ki, hogy ezúttal sem vér, sem forradalom nem zavarja meg kritikai éleslátásukat. Helyette a demokratikus intézményrendszer keretei között rögtön száraz polgárháborúba kezdtek, hogy ily módon verbálisan vívják meg az elmaradt (és mellesleg szükségtelen) forradalmat. Megkezdődött annak a komcsizáson és zsidózáson alapuló gyűlöletstruktúrának a könyörtelen kiépítése, amelynek két különösen fontos funkciója volt. Az egyiket, az utólagos hősképzés legitimációs aktusát már említettem. A másik az volt, hogy a gyűlöletpárbajok látványos paravánjai mögött az eredeti tőkefelhalmozás nem igazán gusztusos folyamatai viszonylag nagy nyugalomban mehessenek végbe, hiszen a társadalom lankadó figyelmét eközben a „színes” politikai jelenetek kötik le. Ezzel olybá tűnik, mintha az volna a lényeg, amit a tévékben, meg a köztereken lát a nagyérdemű, pedig dehogy.
Mára azonban ez a funkcionális gyűlöletlogika szárazon már aligha működtethető. A politikai osztály válaszúthoz érkezett, hiszen a rendszerváltás az ország nagyobbik részének csalódást és egzisztenciális romlást hozott. A növekvő szociá-
lis feszültségek olyan társadalmi gyúanyaggal terhelhetik meg a manipulált politikai jeleneteket, amelytől az elitek kezéből kicsúszhat az irányítás, és képtelenek lesznek kezelni az utcára ömlő, kiszámíthatatlan indulatokat. A politikai osztály okosabb tagjainak fel kell számolniuk az idejét múlt gyűlöletstruktúrát, annak minden személyi konzekvenciáival együtt. Nem lesz könnyű a dolguk, mert a korábbinál most jóval rosszabbak a társadalmi peremfeltételek. Mégis neki kellene látniuk, mert a józan társadalmi igény – és ma talán még ez a többség – egyértelműen erre irányul.  Új politikára van szükség, új, avagy megújult politikusokkal.
Az új politikának két bel- és két külpolitikai elemet mindenképpen muszáj tartalmaznia.
A politika szereplőinek a gyűlöletbeszéd és az áldialógusok helyett tényleges párbeszéden alapuló, lényegre törő vitákat kell folytatniuk, ideértve a civil szférával folytatott érdemi disputákat is.
A társadalmi és a gazdasági egyensúly viszonyát a pártoknak ez eddigieknél jóval harmonikusabban kell kezelniük. Kiváltképp az elkerülhetetlen reformok közteherviselési vonzatát szükséges igazságosabban elosztaniuk. A munka–tőke–állam háromszögben az állam érdekharmonizáló szerepét újra kell gondolniuk, mert az elmúlt húsz évben ez a szerep drasztikusan a tőke javára billent el. A csökkenő teljesítmény bázisán folytatott egyre igazságtalanabb elosztás gyakorlata nem folytatódhat!
Az új politika elkerülhetetlen külpolitikai feladata, hogy bármilyen nehéz is ez, de meg kell kísérelnie a regionális érdekérvényesítés kalandját, szerves együttműködést kell kialakítania azokkal az országokkal, amelyekkel történelmi múltunk következtében sorsközösséget „élvezünk”. Az uniós tagság olyan új játékteret teremt a magyar érdekérvényesítés számára, amely sokkal bonyolultabb minden eddigi politikai szituációnál, de a regionális együttműködés nagy valószínűséggel tágítaná ezt a játékteret. Az uniónak nincs – soha nem is volt – komolyan vehető koncepciója térségünkről, ha csak a nagy szavakat nem nevezzük ki koncepciónak. Az egyes nyugati országok a saját történelmi szimpátiáik és antipátiáik, de legfőképpen akut gazdasági érdekeiknek megfelelően viszonyulnak hozzánk, amit igencsak megkönnyít, hogy a régión belül nincs közös érdekérvényesítés, ami esetleg ellensúlyozhatná ezt a koncepcióhiányos nyugat-európai hozzáállást, és amivel valamiféle önálló erőt tudna megjeleníteni az unióban.  
A másik kihívás, hogy a magyar külpolitikának – de a magyar értelmiségnek is – muszáj bekapcsolódnia abba a folyamatba, ami a nagy globális kihívásokra adott válaszlehetőségekről folyik. A sokat emlegetett, de komolyan mégse vett civilizációs krízis, a fenntartható fejlődés problémája, a világpolitika szerkezeti kérdései, a globális felelősség imperatívusza a magyarok számára sem kerülhetők meg. Az egész világra kiterjedő érdeklődés, a globális politizálás igénye feltétlenül meg kell, hogy jelenjék az új magyar politikában. Hiszen a világ baja Európa baja, s így a mi bajunk is. És a világ,  enyhén szólva, igen rossz passzban van, amire a jelenlegi pénzügyi és gazdasági válság még inkább „rásegít”.
Ha nem lesz lényegi változás, komisz idők jönnek, s a következő húsz év nem sok jóval kecsegtet. Még az is lehet, hogy a viszonylagos társadalmi béke életidejét az 1989–2009 időtartam jelöli ki.  Márpedig ezt, gondolom, ép ésszel senki sem akarhatja.

Galló Béla

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!