Vidéken normálisabbak az emberek

l A Szeretem Budapestet Mozgalmat már sokan ismerik. Ennek alapítója. Mit gondol, cirka egy évszázad múlva fog önre valaki úgy gondolni, mint mondjuk, Podmaniczky báróra, „Budapest vőlegényére”?
– Podmaniczky Frigyes sikeréhez két dolog kellett: egyrészt egy  elsőrendű, biztos értékrendű szakember és egy nagyon erkölcsös ember – ez volt maga a báró, másrészt pedig kellett olyan környezet, olyan közeg, amely képes volt politikai irányzatoktól nagyjából függetlenül egy közös, konszenzuson alapuló jövőképben gondolkozni és azért dolgozni. Ez volt a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, s az abban dolgozó száznál is több szakember, aki ott, mellette,  vezetése alatt 1870 és 1914 között tisztséget viselt. Azt gondolom, hogy a biztos értékrenddel, még talán az erkölcsösséggel sincsen olyan nagy bajom, de az akkori szituáció, a környezet nincsen meg, s az a fajta felhatalmazás sem, ami akkor létezett. Így vélhetőleg sajnos nem fog úgy gondolni rám a jövő, mint mi őreá, mert ennek egyszerűen nincsenek meg a feltételei mindenestül… Ez persze azt is jelenti, hogy gondolkozni lehet és kell azon, szükséges lenne egy olyan szakmai alapokon nyugvó, de társadalmi és politikai konszenzust is birtokló intézményt létrehoznunk, amely képes e várost egy közös jövőkép keretében alakítani. Minden tevékenységem: civil mozgalmárként, városi tanácsnokként, főszerkesztőként, galériatulajdonosként egy irányba mutat, ez pedig az, hogy a kreatív képességeknek a kibontakoztatásán, azok összegyűjtésén, fejlesztésén át egy jobb, élhetőbb városban és országban élhessünk.
l A héten újfent új városokkal „gazdagodtunk”: az Önkormányzati Minisztérium épületében köszöntötték Magyarország 22 új városának polgármesterét. Jó ez nekünk?
– Nézze, a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény szerint a szaktárca előterjesztésére a Magyar Köztársaság elnöke dönt várossá nyilvánítási kezdeményezésekről, a nagyközségi önkormányzatok képviselő-testületeinek előterjesztésére. Azt gondolom, hogy ennek leginkább a település lakói számára van üzenetértéke. Olyan, mint régen a kisdobosavatás volt: jómagam rendkívül büszke voltam kisfiúként erre anno, azt hittem, valamilyen felsőbb osztályba léptem általa, a nagyfiúk közé… Ma, amikor nagyobb falvak egy iskolával, egy rendelőintézettel, csatornával ácsingóznak a városrangra, lényegében a formai kritériu-moknak megfelelnek, meg is kapják így e rangot, de nem tudom… Őszintén szólva teljesen elhibázottnak tartom az egész dolgot. Ha van rá közösségi igény, akkor adják meg nekik természetesen. De akkor akár mind a 3200 magyar település város lehetne, ha ezen múlik. Sarzsit jelent valóban – rangot. És ez nem jó. Szerintem egy-egy település a maga módján, a maga módjára fejlődjék – lakói örömére és tevőleges közreműködésével. Vélhetőleg az is motiválja a nagyközségeket, hogy átkerülnek egy másik támogatási kategóriába. Aligha véletlen, hogy a törvény a rendszerváltás évében született: a „városlét” szó ereje szerintem valamilyen módon még a szocializmus öröksége, mert ahhoz, hogy a modernizáció vívmányai valahol megjelenjenek, van egy ilyen késztetési rendszer – várossá lenni… Egy polgármesternek is – adott esetben újbóli megválasztásához – pontokat jelenthet. Valójában fura: ahol most éppen vagyunk – Badacsonytomaj – város. De hát mi végre? A Balaton-felvidék úgy szép ahogy van. Teljesen mindegy, hogy város-e vagy sem Tomaj… De a dolog komolytalan. A „város” Pécs vagy Bologna…
l Ha kisdobos volt, ismernie kell a gyerekdalt: „Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni…” Tényleg: hol jó élni?
– Hát ez érdekes, mert most az életemnek éppen egy olyan fázisában – váltásban – vagyok, amikor egyre inkább valamiféle vidéki környezethez vonzódom. Nem akarok kitelepülni Budapestről, de a vidéki élet erényeit nagyon is látom.
l Nem előnyt, erényt mondott…
– Készakarva. Itt kerül a stressz, ami a nagyvárosi élettel együttjár. Ha csak simán felkelsz reggel, be kell menned dolgozni, ott töltesz nyolc-tíz órát, hazafelé bevásárolsz, s aztán a családoddal vagy – az önmagában nem biztos, hogy borzalmasan stresszes. De ha meg kell vívni – márpedig meg kell – a napi meccseket, kénytelen vagy konfliktusokba belemenni, hogy a céljaidat elérd, az megterhelő tud lenni. Itt épp az előbb gondoltam végig, bemenvén egy boltba, ahol visszakérdezett a kiszolgáló, hogy máris elkezdtem érezni azt a városi „felborzolt tollúságot”, amit otthon, Budapesten érzek. Amikor ott is „meccshelyzetben” vagyok vásárlóként, mert többnyire nem olyan a fogadj' isten, mint az adjon' isten, nem nekem köszönnek, hanem nekem kell, s ott áll szemben velem egy eladó, aki hárításra van berendezkedve, s át kell nyomnom rajta az akaratomat, hogy megkapjam, amit szeretnék. Ez nem jó. Mármint ennek a tudatosulása. Itt borzasztó kedvesen és segítőkészen előre mondják, hogy nekem mire lesz még szükségem, ha eddig nem gondoltam volna még végig… Vidéken nyugodtabbak és normálisabbak az emberek. Olyan, mintha ráérnének, pedig ők sem érnek rá. Törni kell a fejüket a holnapon, a vállalkozásukon, a munkanélküliségen, a gyerek jövőjén, a pénzt meg kell keresniük nekik is. Csak még valami emberi lépték – humánum – működik, talán az egymásra jobban ráutaltság miatt, ami másutt már nem. Pedig működhetne! Az embereknek kell a harmónia. Itt előttem a diófa, meg a szőlő, írni is jobban lehet itt. Az egész életformánk átalakulása is a gyerek miatt van. Mert arra gondolok, gondolunk, hogy neki mi lesz jó.
l Igen, a gyerek, a család. Aligha véletlen, hogy Budapest szűkebb és tágabb belvárosa szinte kiürült a mögöttünk lévő évtizedben… A gyerekes családok – ha megtehették – kiköltöztek az agglomerációba. Holott az urbanizációnak megvan az az előnye, hogy „bent” többféle különórából, programból lehet válogatni.
– Ez abszolút így van. A ’90-es években jártam Romániában Erdélynek olyan falvaiban, amelyeket hajdanában szászok laktak. Gyönyörű települések, ahol ekkoriban már szinte csak cigányok éltek. Megjelentek itt romantikus német „zöld” családok lelkesen, hogy a gyerekeket tiszta környezetben, ősállapotok közt nevelik fel – aztán pár év múlva csalódottan, illúzióikat vesztve távoztak. Amit a város kínálni tud komplexitásában, azzal egy ilyen település nem tud versenyezni. Persze kérdés, hogy kell-e neki? De azért nem véletlen, hogy a világban három és fél milliárd ember városokban él, mert az egzisztenciális és karrierlehetőségeket többnyire a város kínálja – ezen persze ma már sokat változtat a világháló megléte. Magyarországon is vannak, akik valójában nem kimenekültek, csak kivonultak a természetbe, ökoházat, ökotelepülést létrehozva: valakinek sikerül, valakinek nem. Az ország, a természet relatív érintetlensége, az agrárium pozicionálatlansága miatt az ebben rejlő lehetőségek nyomán ez reális életalternatíva lehet. Nem csupán hazafias vagy vallási felbuzdulásból. Ha az ország karakterét meg akarjuk őrizni, jelezni magunknak, másoknak, hogy mitől más Magyarország, mint bármely más ország Európában, akkor ez jó irány. De a komfortérzetet itt is meg kell teremteni – várossá avatósdi nélkül. Az autósztrádák, az erre épülő logisztikai rendszerek borzasztóan megterhelik a tájat – el is veszik a karakterét. Nem biztos, hogy Magyarországnak erre van szüksége! „Felzárkózatlanságunk” egyre inkább értékként fog feltűnni. Ebben az értékben kellene gondolkozni, hogy ez hogyan fordítható át gazdasági haszonná. Mert az nem gazdasági haszon, hogy agglomerációs alvó falvakban fizeti a középosztály az adóját, miközben a városok infrastruktúráját használja. Bocsánat, hogy ilyent mondok, hiszen minden település a saját identitását védi, de valójában Budaörs, Budakalász és Telki is  – Budapest.
l Más a kapcsolatuk embertársaikhoz azoknak, akik nem „összezárva” élnek, hanem saját „revírrel”, megfelelő távolságban. Gondoljunk csak a sűrűn lakott Japánra, ahol a szállodai szoba is gyakran csupán egy „ágykapszula”…
– Valóban. Ha megnézzük a skandináv társadalmakat – amelyek alapvetően
szociáldemokrata elveken nyugszanak – mindegyikük társadalmi-történeti előzménye az, hogy a természeti körülményeknek igen kitett kisközösségek az együttműködésnek a legkülönfélébb, igen fejlett módozatait hozták létre. Az is hozzá tartozik, hogy ezek lutheránus társadalmak, ahol a közösségi, presbiteriánus rendszerben való döntéshozatal a demokrácia alapját képezi régtől fogva. Hollandiában is, amely református ország – pedig sokkal szűkebb tér áll rendelkezésükre, de a tengerrel való küzdelem is a közösségben gondolkodást erősítette. Mondom ezt úgy, mint egy olyan ember, akinek a nagyapja, dédapja, ükapja is görög katolikus pap volt! A türanniákkal mindig az a baj – s ilyen módon a katolicizmus is rosszul hatott ránk, a magyar társadalom fejlődésére –, hogy ex catedra állításokra és hierarchikus döntéshozatalra-végrehajtási rendszerre épülnek, amelyben sajnos az embernek kevésbé kell gondolkoznia. Mert megmondják neki, hogy mi a helyes, mi az „irány”.  Ez is igényel együttműködést, de egyre kevésbé versenyképes.
l „Hová menjünk lakni?” Erre keresett választ például a Studio Metropolitana Urbanisztikai Kutatóközpont. A fővároslakók – de bizonyára más nagyobb településeken élők is –  alapvetően a csendes, nyugodt helyeket kedvelik, ahonnan ugyanakkor könnyen elérhetik a belvárost, az infrastruktúrát.
– Nem mond ez ellent annak, hogy a vidéket és a várost nem szabad egymással szembeállítani ellenfélként, pláne nem ellenségként. Amikor az ember diák, nyilván a forgatagban, mindenhez közel kíván élni… Fiatalon még a villamos csikorgása mellett is nagyokat tudunk aludni… Az igények változnak. Már megindult egyfajta visszaáramlás is agglomerációból. Ezt talán segíti majd a fővárosban a Város Szíve program, forgalomcsillapítással, az autók kitiltásával, a zöldfelületek növelésével. Fásítani kell, mert a lomb részben a port fogja – márpedig a magyar városokban nagyon erős a porszennyezettség – másrészt pedig árnyékot vet, s a következő évtizedekben az éghajlatváltozással igen erős napsugárzásnak  leszünk kitéve – s a fák környezetbarátabb „légkondicionálók”, mint a gép. Ebben talán a politika is egyetért Budapesten. Az épp csak megkezdett, de be nem fejezett beruházások, tervek – a kormányzati negyed ügye vagy a Gödör – olyan témák, amely mind politikailag, mind várospolitikailag szerintem hibás döntésből eredtek. Ezek a dolgok iszonyatosan rosszak mindenkinek. Lehet, hogy egy új kormány ezzel megmutatja, hogy valami kis bicepsz az ő karjáról sem hiányzik, de káros. Egy társadalom – benne a települések – fejlődéséhez folyamatosságra van szükség, nem „négy év igazságokra”. Ahhoz, hogy Budapestnek – úgy is, mint az ország motorjának, a nemzeti össztermék, a GDP legnagyobb része előállítójának – legyen XXI., XXII. századi jövője, fel kell ismerni és tudatosítani kell magunkban, hogy Budapest egy globális verseny részese. Vannak Európában olyan urbanisztikai elképzelések, lépések ma már – akár a Grande Milano, akár a Grand Paris –, amelyek a fővárost az agglomerációval „nagyban”, egyetlen integrált rendszerbe építésével metropoliszként kezelik minden szempontból. Ezek versenyképesek tudnak lenni – nem nagyhatalmi ábrándokból vonják egybe őket, hanem a fejlődés, a fejlesztés, az épített és a zöld környezet jó aránya, az infrastruktúra érdekében. Nálunk viszont 23 kerület, 23 „kiskakas” plusz a 24., a főváros van külön-külön döntéshozatali helyzetben. A főváros lakossága 1,7-1,8 millió, ám naponta az agglomerációval és a régió-val együtt ez már négy és fél millió. Hosszú távon így kell nagyvárosban – nagy tömegeket befogadó városban – környezettudatosan gondolkozni, mert a nagyváros nem a betonrengeteget jelenti. Budapest valóban lehetne a Duna fővárosa, de ebben is le vagyunk maradva. Pedig a várost e háromezer kilométeres folyamra épülve, kompozíciójában, jellegzetes épületegyüttesei-vel, negyedeivel gazdasági, történelmi idegenforgalmi, kulturális szempontból pozicionálni, erősíteni kellene. Megépítve benne a mi korszakunknak is a városlátkép, a panoráma ránk jellemző részét.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!