Woody Allen legújabb, sorban a 40. filmje, a Whatever Works a Melinda és Melinda óta az első produkció, melyet New Yorkban forgatott, ezzel megszakítva fél évtizedes európai
vakációját. A könnyed, humoros burleszk ötlete a 70-es években született, ám a főszereplőnek szánt Zero Mostel váratlan halála miatt az íróasztal fiókjában landolt. A most végre elkészült alkotásban a főhős Boris Yellnikoffot az ateista, önző és embergyűlölő orvosprofesszort az Amerikában szövegíróként és műsorvezetőként ismert, népszerű Larry David alakítja, akinek Félig üres című sorozatát nálunk is vetítik az HBO-n. A mizantróp professzor egy napon egy szépséges és temperamentumos fiatal lányt (Evan Rachel Wood) talál
lakásának hátsó lépcsője alatt, aki persze alaposan
felforgatja életét. Allen az amerikai The Village Voice blognak adott interjút.
l A Whatever Works (magyarul annyit tesz: ami csak eszedbe jut) cím életfilozófiát és egyben munkamódszert is sejtet. Más szóval, ha valaki évente készít filmeket, mint ön, akkor nem engedheti meg magának, hogy az ihletre várjon.
− Mivel tévés közegből jövök, sohasem engedhettem meg magamnak, hogy az ihletre várjak. Karrierem kezdetén még élő műsorokat írtunk. Mikor hétfőn reggel bementem dolgozni, ki kellett találnom valamit, egyszerűen csak írni kellett, ami eszembe jutott. Ezt úgy megszoktam, hogy a mai napig képes vagyok így dolgozni. Bármikor képes vagyok produkálni valamit, még ha nem is mindig sül el jól a dolog. De nem gondolom, hogy életfilozófiáról lenne szó. A munka egyszerűen csak távol tart a bajtól. Eltereli az ember figyelmét. Nincs időd túl sokat gondolni önmagadra, hogy milyen nyomorult, vagy éppen milyen nagyszerű vagy. Szerénységre ösztönöz. A pszichiát-riákon a betegek kosarat fonnak, kézzel festenek és hasonló, mert a kétkezi munka igen jótékony hatású. Így van ez a filmezés esetében is, hiszen az is kétkezi munka. Meg kell írni, fel kell venni, össze kell rakni és zenét keresni hozzá. Egy ideig két jótékony hatást is élvezhet az ember: a filmkészítés eltereli a figyelmet, így kevesebbet gondol a külvilágra, másrészről pedig megoldandó problémákkal szembesül, de mégsem hal bele, ha nem sikerül megoldani őket. Ráadásul, a megfelelő film esetében, néhány hónapig talmi valóságban élhet az ember. Amikor olyan filmeket forgattam, mint a Kairó bíbor rózsája, a Lövések a Broadwayn vagy A varázsige: I Love You, hónapokat tölthettem elragadó jelmezbe öltözött, gyönyörű nőkkel és szellemes férfiakkal, csodaszép díszletek között. Nagyszerű módja az élet elpazarolásának.
l Érdekes, hogy pont ezeket a filmeket említi, mert a Whatever Works is mintha egy mesevilágban játszódna. A szereplők és a történet is mintha el lenne túlozva.
− Valóban egy mese. Az anya, az apa és mindenki más a filmben szinte rajzfilmfigura-szerű karikatúrák.
l A szerencse hatalma és az élet kiszámíthatatlanságának boncolgatása miatt az új film emlékeztet a Match Pointra és a Kasszandra álmára, annak ellenére, hogy a forgatókönyvét valójában több mint harminc éve írta.
− Ugyanazok a rögeszméim, mint karrierem elején. Voltam pszichoanalízisben, voltam sikeres, voltak jó és rossz periódusaim. Voltak sikerfilmjeim és bukásaim. De bármi is történt velem, akármennyit is tapasztaltam, nem voltam képes megoldani az élet igazi problémáit, amelyek Euripidész és Arisztophanész óta minden drámaírót foglalkoztatnak. Azóta nem történt előrelépés olyan témákban, mint a létezés, vagy az emberi kapcsolatok, amelyek a mai napig brutálisak, fájdalmasak, törékenyek, rendkívül nagy erőfeszítések árán működnek jól, és mindenkinek hatalmas fájdalmat és gyászt okozhatnak. Miért vagyunk itt? Mi a lényege létezésünknek? Ott van például Camus kérdése a Sziszüphosz mítoszában az öngyilkosságról. Sokszor még a legkomorabb emberek is arra a következtetésre jutnak, mint Camus, aki szerint a szikla görgetésének cselekedete önmagában értelmet ad a létezésnek, nem kell, hogy sikerüljön a művelet. Azonban én úgy gondolom, hogy a válasz a „miért ne öljük meg magunkat egy értelmetlen, istentelen világban?” kérdésre nem tudatos, hanem ösztönös, a testünk válaszolja meg helyettünk. Az agyunk sosem fogja tudni meggyőzően igazolni, hogy miért éljük az életünket. Mert logikai szemszögből, ha az élet értelmetlen (és az is), akkor miért kéne életben maradni? A lényeg, hogy túlságosan félünk véget vetni életünknek, mert így vagyunk programozva, a vérünkben van az élni akarás és az életünk védelme. Ha tűz üt ki a házamban, miközben arról zagyválok, hogy milyen értelmetlen az élet, akkor is mindent meg fogok tenni, hogy az életemet mentsem. Csak miután megmentettem az életem, teszem csak fel a kérdést, hogy „ezt végül is miért csináltam?”
l Gondolt valaha arra, hogy Boris szerepét saját maga alakítsa?
– Nem, mert termetes embernek találtam ki. Boris egy nagy, agreszszív orvos, egy orosz sakkgéniusz, akinek nincs ideje mikrobákra és földigilisztákra. Én nem vagyok képes eljátszani egy ilyen szerepet. A humor forrása az esetemben inkább az áldozati jellegből adódik. Például összerezzenek, ha a szomszéd szobából zajt hallok. De Boris hatalmas fickó. Nehéz volt olyasvalakit találni, aki el tudná játszani ez a szerepet most, de a szereplőválogatást vezető kolléganő megemlítette Larryt, akit a Félig üres című sorozatból már ismertem. Éreztem, hogy alkalmas lesz erre, mert a tévésorozatban annyira eredeti. Nem játssza túl a szerepét és nem hatásvadász. Persze számtalanszor elmondta nekem, hogy mennyire nem alkalmas erre a feladatra, mert ő nem színész, de én tudtam, hogy nagyon jó lesz. Mert mindig az olyanoknak sikerül jól a szerep, akik azt gondolják magukról, hogy csapnivalóak. Mint például
Diane Keaton. Azoknak sosem sikerül, akik nagyra tartják magukat. A jó színészek természetesek. Karrierem során sok színésszel találkoztam, akik mindenféle helyeken tanultak, és ha természetes tehetség párosult hozzá, akkor jók voltak. Ha nem voltak tehetségesek, akkor mit sem számított, hol tanultak.
l A film azt sugallja, hogy Borist a nála jóval fiatalabb nővel való találkozása változtatja meg, teszi humánusabbá. Ön is azt mondta egyszer Soon-Yivel kapcsolatban, sosem gondolta volna, hogy a boldogságot egy sokkal fiatalabb, a filmiparhoz egyáltalán nem kötődő, koreai feleség mellett találja meg.
− A gondolat, hogy az ember boldogságot találhat egy nála jóval fiatalabb, feltehetőleg ártatlan személyben, akit a világ még nem rontott meg, egészen a Manhattanig nyúlik vissza. Az én személyes esetem a szerencsének köszönhető, de a gondolat már elég régóta foglalkoztat. Ha belegondolunk, Annie Hall is egy naiv, fiatal Chippewa Falls-i lány volt, aki New Yorkba költözött. Igazi, elveszett vidéki lány volt a nagyvárosban, a lehetőséggel, hogy érett nő váljon belőle. Akkor Annie ugyanazt a frissességet jelentette a számomra.
l Amikor utoljára beszéltünk, Puccini Gianni Schicchi című vígoperájának megrendezésére készült Los Angelesbe. Humorosan megjegyezte, hogy miután végzett, gyorsan elhagyja a várost, mielőtt megkövezhetnék.
− A végén mégis nagyon jól sikerült, mert tehetséges emberekkel voltam körülvéve. Nagyszerű volt a szereposztás, a karmester, és élmény volt velük dolgozni. Természetesen az alapanyag is remek. Életemben először rendeztem meg más művét, ezért lehetőségem volt csak a rendezésre koncentrálni. Nem volt szükség rá, hogy folyamatosan foltozgassam a forgatókönyvet. A saját filmjeim
esetében mindig átírom, javítom és módosítom a forgatókönyvet a forgatás alatt. Puccini a zene és a cselekmény szempontjából is mesterművet alkotott, nekem csak életre kellett keltenem. A Gianni Schicchi egy rövid opera, de nem hiszem, hogy képes lennék az Aida rendezésére, elefántokkal és a többivel.
Fordította: Kántor Zsána
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!