Keleti Andreát, a TV2 Napló című műsorának riporterét csupán a
szerencse választotta el attól, hogy ma Las Vegasban, krupiéként
keresse kenyerét.
„Gimnazistaként szállodaigazgatónak készültem; úgy képzeltem, én leszek az első női igazgató Magyarországon. Ha jól emlékszem, háromszor is felvételiztem a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolára, mire föladtam. Az angol nagyon jól ment, a matek viszont annál kevésbé. Mindig is gátlásos voltam, nem szerettem emberek előtt beszélni, azt pedig sosem hittem volna, hogy végül olyan munkám lesz, ahol képernyőre kerül az arcom” – mondta. „Míg májustól októberig idegenvezetőként dolgoztam a felvételik közt, a téli időszakra különböző tanfolyamokat néztem ki magamnak barátnőmmel. Így került képbe a MÚOSZ újságíró-
iskolája is, bár ugyanennyi esélye volt annak, hogy kaszinóalkalmazott legyek. Mivel egyszerre mindkét tanfolyamra felvettek minket, végül egy pénzérmét dobtunk fel és a vakszerencsére bíztuk magunkat...” – nevetett. Az iskola után a Magyar Rádióhoz került, a Napközben című műsorba. Később a tévében is végigjárta a ranglétrát, kezdve az egyperces, majd háromperces anyagoktól a félórás, órás riportokig. „A hangomnak köszönhettem minden lépcsőfokot karrieremben, tévézni is emiatt hívtak át. Festőművész családból származom, jó a képi látásom, a televíziónál leginkább a vágás érdekelt. A Színház- és Filmművészeti Egyetemre is jelentkeztem, ahol Vitray Tamás és Horváth Ádám osztályába jártam. Először az Egyenleg, majd az Objektív című műsoroknak dolgoztam, ezután Frei Tamással hét évig jártam a világot. A műsorvezetésen nem is gondolkoztam, azt akartam csinálni, amiben a legjobbnak éreztem magam. Mindig úgy hittem, az a jó műsorvezető, aki a kávézóban is úgy beszélget, mint a stúdióban. A nézőnek nem dolga végigülni azt az időt, amíg nekem elmúlik a kamerasokkom! Nem tartottam magam sem elég jónak, sem elég szépnek a képernyőhöz. Persze mindent meg lehet szokni... Amikor a Naplónak szerettem volna először dolgozni, Sváby András magához hívott és azt mondta, vagy vállalom magam a kamera előtt is, vagy a viszontlátásra. Az elején borzasztó volt, öt év után már nem probléma” – mondta. „Amikor én kezdtem, még szépen leültettük a riportalanyt, bevilágítottuk az arcát, kitaláltuk a képkivágást; ilyen ma már kurió-zumnak számítana a Naplóban, mindennek folyamatában kell történnie a riportban. Ehhez pedig az kell, hogy rendszeresen nézzük, külföldön hogyan dolgoznak a kollégák, de még a mozikból is sokat lehet tanulni. Öt-hat évvel ezelőtt ritka volt egy mozifilmben, ha folyamatosan mozgott a kamera. Ma már, ha egy drámai jelenetben közelit látunk a szereplőkről, akkor is gyakoriak a kisebb-nagyobb kameramozgások. Kezdő riporterként még úgy komponáltunk meg egy arcot, hogy volt fölötte „levegő”, ahogyan például a Mona Lisa című festményen is látható. Most annyira közeli képeket mutatunk, hogy gyakran a riportalany feje búbja már nem is fér bele. Azért is szeretek külföldi sorozatokat nézni és moziba járni, mert így könnyen elleshetek modern kameramozgásokat, világítási technikákat, vágásokat. Tanítok a TV2 Akadémián, ahol nemrég levetítettem a hallgatóknak egy riportomat Marcikáról, mely két évvel ezelőtt készült. Akkor tízből hetet adtam rá magamnak – ami nálam nagyon jó osztályzatnak számít. Most borzasztó lassúnak és unalmasnak tűnt az egész” – magyarázta. „Kis nő vagyok, nagy lélekkel” – mosolyodott el. „Néha kicsit demagóg, néha kicsit szentimentális: ilyenek a munkáim is. A Naplóban hetente tartunk értekezletet, ahol mindenki elmondja véleményét a riportokról. Ott van Hadas Kriszta, aki elég kemény kritikákat szokott megfogalmazni, de általában igaza is van, vagy ott van Azurák Csaba, aki igazi úriember, de őszinte kritikus is. Mint egy jó házasságban, szoktunk néha perlekedni egymással, de azt gondolom, hogy ez egy olyan csapat, melyben senki nem lopja el egymás ötletét, ahol nincs irigység, vagy fúrás.” Keleti Andrea legtöbbször emberi tragédiákról forgat, munka után kisírja magát, majd elmegy a tornaterembe, ahol addig fut a gépen, míg össze nem esik. „Általában olyan gyerektragédiákról forgatok, ahol a szerencsétlen alany éppen annyi idős, mint az én kisfiam. Akkor fogom abbahagyni a szakmát, ha egy-egy ilyen történetbe már nem pusztulok magam is bele, mert érzéketlen robottá válok” – jósolta. „A korom és a kelet-európai viszonyok miatt nem valószínű, hogy valaha is saját műsort fogok vezetni. Ha az Egyesült Államokban élnék, megfordulna az ötlet a fejemben, sőt, el is tudnám képzelni magam a műsorvezetői székben. Magyarországon nem abban az irányban haladunk, hogy negyven fölött kerüljön valaki a képernyősök közé. Főleg, ha kereskedelmi adókról és nőkről beszélünk. Ha a jövőmön gondolkozom, inkább azt fontolgatom, hogy negyvenhárom-negyvenöt évesen melyik műsor, vagy akár újság főszerkesztője lennék szívesen, mert lehet, hogy itthon a riporterkedésből is kiöregszünk... Az Egyesült Államokban annak idején Barbara Waters harminchat évesen ült először a kamerák előtt, de amikor nekimentek a repülőgépek a World Trade Center tornyainak, akkor az egész ország tőle akart hallani a támadásról. Az a szomorú, hogy úgy érzem, minél öregebb leszek, annál jobb riporter vagyok, de az itthoni tapasztalatokból kiindulva már nem lehetek túl sokáig a rendszer része.”
Á.D.