Az óra, vagy éppen Tell Vilmos után Svájc újabb világhírességére lehet büszke: Roger Federerre. Az amúgy más sportágakban hasonló klasszisokkal már kevésbé jeleskedő alpesi ország első számú „húzóiparága” egy személyben a teniszsztár, aki eddig csak (?) egyike volt a fehér sport legjobbjainak, az elmúlt hét vége óta azonban már valóban ő a legjobb, pontosabban: a legeredményesebb képviselője.
Aki hazájában nemzeti hősnek számít, de glóbuszszerte is hatalmas szurkolótábora van, noha akadnak fanyalgók is, akik nem kedvelik „Szuperfedet”. Essünk túl az utóbbiakon, akiknek ellenszenve meglehet elsősorban abból fakad, hogy Federer a savanyú képű, az érzelmeiket remekül titkolók, az „arcizomrándulás-mentes” nagymenők közé sorolódott világéletében, és sokan vannak, akik tényleg nem szeretik a látszólag indulat és ideg nélküli sportcsillagokat. Meg hát természetesen az is állhat az antipátia hátterében, hogy nem mindenki svájci és/vagy nem mindenki svájcibarát. Például a spanyolok, merthogy nekik megvan a saját teniszhősük, Rafael Nadal, aki éppenséggel képes volt letaszítani a trónusról, és a nagy világversenyek döntőiben az utóbbi időkben már rendszeresen elpáholni Federert. De milyen a (tenisz)élet: Nadal a legrosszabbkor sérült meg, a szigetországi csúcsesemény előtt kiújultak térdpanaszai, s olyannyira fájóssá váltak az ebben a sportban pedig értelemszerűen „alapeszköznek” számító testrészek, hogy vissza kellett lépnie az év egyik, sokak szerint pedig a legnagyobb tenisztornájától: a wimbledoni nyílt angol füves pályás bajnokságtól, amelynek pedig címvédő létére nem pusztán első számú kiemeltje volt, azaz lett volna, hanem a legfőbb favoritja is, legalább is semmivel sem adták győzelmét kisebb oddsszal, mint Federerét. Csakhogy a kényszer olykor a legnagyobb úr, a mallorcai izomember lemondta londoni fellépését, ennél fogva a svájcinak – kis túlzással élve – az ölébe hullott a győzelem. Merthogy senki más a nemzetközi elitből nem volt képes megállítani a múlt vasárnapi fináléban, ahol az amerikai „szuperiparos”, de legalább is zseninek nem, csupán nagyon jó teniszezőnek tartott Andy Roddick pompásan ellenállt, élete nagy játékát nyújtva a végsőkig húzta és bírta a csatát a svájcival szemben, de az ötjátszmás, 4 óra 18 perces, a döntő szettben Federer javára 16-14-re (!) eldőlő küzdelemben végül mégiscsak a papírforma érvényesült. Nyert – Wimbledonban összességében hatodszor – Roger Federer, mely diadal ezúttal azért volt értékesebb és nagyszerűbb minden korábbi Grand Slam-tornás diadalánál, mert idei győzelmével eddigi sikersorozatának páratlan állomásához érkezett el: 15-szörös GS-elsőség tulajdonosává lépett elő, mely eleddig, a sportág históriájában soha senkinek sem sikerült. Még Pete Samprasnak sem. Az amerikai, akit pedig nem kevesen tartottak/tartanak minden idők legjobb férfi teniszezőjének, megrekedt 14 győzelemnél, és most a helyszínen követte nyomon, hogy véget ér-e a holtversenyük az örökranglista élén, meg tudja-e előzni, ezzel pedig tenisztörténelmet ír-e Federer. Megtudta… És a dicséretekkel korántsem pazarlóan bánó Pete a teniszes felekirályság elvesztése után ekként nyilatkozott: „Roger nagy bajnok és akár 17-18 Grand Slam-tornát is megnyerhet, ha egészséges marad. Mindent elért, de megvan a hite és az akarata: egy ikon és legenda, külön fejezet a sport történetében.”
A nemzetközi sportsajtó – még az a része is, amely pedig olykor egyébként hajlamos megvonni a dicsfényt attól is, aki amúgy teljesen rászolgált volna – egységesen volt elismerő, Federer sportolói-sportemberi nagyságát méltatva. A svájci média persze élen járt a „hozsannázásban”, de nehéz lenne vitatkozni a bázeli Basler Zeitunggal, amikor azt írta róla, hogy „minden korábbi játékosnál többet ért el a teniszben. Egy svájci fiatalember a világ legjobbja egy olyan sportágban, amelyet az egész világ művel és figyelemmel követ.” Az abszolút Nadal-párti spanyol lapok közül a mérsékeltebb El País szakírója ekként fogalmazott: „Federer egy hihetetlen döntő után elfoglalta a világranglista őt megillető helyét. Wimbledonban a gigászok csatáját nyerte meg.” Amihez az El Mundo ezzel a minősítéssel társult: „Federer valóra váltotta az álmát: ő minden idők legjobb teniszezője.” S még a legnépszerűbb spanyol sportnapilap, a Marca is elismerésre méltóan tárgyilagosnak bizonyult az égből a földre leszállva: „Az Úr Federert támogatta. A svájci visszavette Rafael Nadaltól a teniszvilág trónját.”
A sportági királyok között tehát immár egyeduralkodóvá lett Federer ráadásul a wimbledoni döntőt követően végre nem az utóbbi időben látott, könnyeit már-már kínosan visszafogni képtelen, szipogó-picsogó, olykor egyenesen kislányosan zokogó alakításaival rukkolt elő, hanem férfiasan fogadta a diadalt, mondhatnánk, Roger ezúttal nem volt nyuszi, és rokonszenvet ébresztő mosollyal az arcán „kezelte a helyzetet”. Pedig most tényleg a sporttörténelem kiemelkedő részévé vált. Vagy ahogyan a párizsi Libération fogalmazott: „Roger Federer megtalálta a tenisz történelemkönyvébe vezető utat. Vasárnap a 28 éves svájci minden idők legnagyobb játékosa lett.”
A 15. Grand Slam-diadal egyben azt is jelenti, hogy a svájci közel egy év után vezeti ismét a világrangsort, amelynek éléről Nadal tavaly augusztus 18-án taszította le. A „viszszalépés” amellett jelentős anyagi haszonnal is járt: Federer az egyes megnyeréséért csekélyke 850 ezer fontot, átszámítva 281 millió forintot kapott…
(Jamzon)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!