Kommentár

Ha lehet valakire egyáltalán azt mondani, hogy pótolhatatlan, akkor a most meghalt Walter Cronkite bebizonyultan az volt. Helyettesíteni tudták, pótolni nem. Amint a szombati Washington Post szerzője írta, soha többé nem fognak bízni az amerikaiak újságíróban, mint amennyire őbenne. Másfél évtizeddel visszavonulása után még nyolcból hét kategóriában verte a szakmát. Tekintélyéről és szavának súlyáról mindent elmond, hogy amikor 1968 eleji dél-vietnami látogatásáról beszámolt a CBS-ben és a háborút záró béketárgyalásokat sürgette, Johnson elnök a tévériport láttán közölte kulcsemberével: „ha elvesztettem Cronkite-tot, elvesztettem a „közép-
amerikait”, ahogyan akkoriban az átlagembert szerették nevezni.
Tényleg korszakos jelenség volt, amiben szerepet nemcsak legendás objektivitása játszott, hanem a tévéhálózatok akkori – azóta a múlté lett – meghatározó jelentősége. A sok csatorna, internet világában már esélye sem lehet senkinek Cronkite-tá válni, noha minden amerikai (és világszerte is számos) újságíró számára ő volt és maradt a mérce. Mérhetetlen, szinte kizökkenthetetlen nyugalmával, megfontolt szövegével, kellemesen férfias hangjával, s azzal a híres tárgyilagosságával, amely hitelesítette a minden esti híradója zárószavait: „és így van ez”, mármint ma bizonyosan ezek voltak a legfontosabb hírek. Ha az első számú lapnak tartott New York Times azzal dicsekedhet, hogy minden benne van, ami nyomdafestéket érdemel, Cronkite félórás – általa vezetett és szerkesztett – híradója ugyanettől vált a megbízhatóság jelképévé majd három évtizeden át (a CBS 1981-ben azért szorította ki 65 évesen székéből, nehogy a konkurencia elcsábítsa az utódlásra mind türelmetlenebbül váró Dan Rathert, aki aztán életkorban jóval tovább maradt a poszton).
Amerikaiak tízmillióinak emlékeiben Cronkite-hoz kapcsolódik a Holdra lépés, Kennedy meggyilkolása és a kor megannyi drámája: elsősorban őt nézték-hallgatták, éppen megbízhatósága okán (a dallasi halálhírt közölve először és egyetlen alkalommal látszottak érzelmei, a hangja is elcsuklott, le kellett vennie szemüvegét, mert könnybelábadt a szeme). Pedig amúgy liberális nézetei voltak, rádiójegyzeteiben nem is titkolta azokat, ám – híven hajdani, pályakezdő hírügynökségi, haditudósítói múltjához – a hírtálalásban sohasem lehetett észlelni személyes elfogultságait. Ő tájékoztatni akart, pontosan úgy, ahogy az van, illetve volt, lezajlott, s nézője biztos lehetett benne: ami fontos, azt most megtudta. Az Amerikát megjárt újságírók serege világhírűvé tette (és próbálta is utánozni), más kérdés, hogy a sajtó munkásainak nem mindenütt vannak hasonló lehetőségei és feltételei az objektivitásra. Aztán sok pályatárs akad, akik erre nem is törekszik.

A.J.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!