Ki kapja a pofonokat?

A pártelnök által használt hasonlat minden szempontból árulkodó: megtudhattuk belőle, hogy valójában minek nézi a gárdát és azt is, milyen szerepet képzel el magának (inkább kormányzóit, mint pusztán kormányfőit). Azóta sokan sokat emlegették e két orbáni pofont, viszont mind több okkal hiányolható az ígéretbe foglalt politika Orbán pártjától. Az ugyanis bízvást megelőlegezhető – sőt egyenesen sürgető – volna már a hatalomra várakozás idején is. Hiszen az egyik pofont a magyar bíróság immár jogerősen kiosztotta, a másikat pedig folyamatosan hazánk kapja a külvilág mértékadó sajtójában. Vészesen kezd kialakulni rólunk a „gárda országa” kép, s ez aligha lehet közömbös olyasvalakinek, aki szinte teátrálisan készülődik a kormányzásra, akinek tábora jószerivel vedel a medve bőrére. Ha úgy tetszik, a pártelnököt megelőzték a pofonokkal, ám azokat éppen hatalmi ábrándjai folytán leginkább neki kellene magára vállalnia.
Nincs ugyanis nyugati cikk, amely ne feszegetné a Fidesz és vezére felelősségét a gárda-ügyben. Konzervatív, a magyar jobboldal vezető pártjára nyilván rokonszenvvel tekintő lapok írnak rosszallóan arról, hogy e nagy ellenzéki párt magatartása és retorikája elősegítette a szélsőjobb térnyerését. Érezte ezt talán legelőször Kövér, aki már két éve „a hülyeség mélységeit” emlegette a gárda alapítóiról szólva, vagyis jól sejtette a kínos következményeket. Azóta a gárda fotói szinte elmaradhatatlanok a magyar helyzetről készült beszámolókban, amelyek rendre csodálkoztak a budapesti tehetetlenségen egy olyan erővel kapcsolatban, amelyet e nyugati újságok újfasisztának, neonácinak minősítenek. Nem csoda, ha a héten a szintén konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung szükségesnek nevezte a betiltó bírói döntést, hiszen szemleíróját a gárda nem is a nyilasokra, hanem a német náci SA-ra emlékeztette. Érdekes lenne megtudni, az Európai Parlament e heti nyitóülése részvevőinek mi járt a fejében, amikor büszkén bevonult gárdista egyenruhában a Jobbik oda megválasztott képviselője. S ő vajon tudja-e mennyit ártott ezzel hazánk nemzetközi tekintélyének, amelyet az FAZ szerzője kifejezetten félt.
S ez még rosszabb lesz, ha most megint elkezdődhet a packázás a demokratikus jogállammal. Ha a jogerős bírói döntést a gárdaszervezők tényleg megkerülhetőnek, pláne semmibe vehetőnek hiszik, s a vészesen megosztott magyar közélet ezt hagyja. Sem a kormányt támogató, sem a vele szemben totális háborút vívó, a külvilágban azonban egyaránt demokratikusnak tekintett pártok nem úszhatják meg, hogy külön-külön és együtt is felelősnek tartsák őket a szélsőjobb e packázásáért. Már az elmúlt két év – és a nyugati sajtóban szaporodó óva intések – is bizonyítják, hogy a Fidesz kettős játéka aligha folytatható, s kezd ugyanolyan kárt okozni hazánk imázsának, mint maga a gárda. Valójában egyre érthetetlenebb a forró kása e kerülgetése, hiszen a szélsőjobb fórumain egyáltalán nem kímélik a Fideszt és vezérét: annak a két pofonnak az immár nyílt és jelképes vállalása a jelen politikai helyzetben (választási esélyesként) kifejezetten nemzeti érdek lenne. Tényleg logikátlan és még voksnyerő latolgatással sem menthető e merőben oktalan, s alighanem felesleges kompromittálódás a külvilág szemében.
Vihart kavart a jobbszélen Bárándy volt igazságügy-miniszter ama hét eleji fejtegetése, hogy az ügyészség megfontolhatná a gárdát létre hozó és most a bírói verdikt ellenére is védő Jobbik feloszlatását is, mivel szerinte visszaél a pártként való működés alkotmányos szabadságával, s egyáltalán: a demokrácia átalakítását hirdeti, megszüntetésére törekszik. Márpedig egy politikai erő a maga legitimitását kérdőjelezi meg, ha kétségbe vonja a demokrácia alapelveit, s a jogállami normákat.
A szövetségi (nyugat)német állam 1956-ban betiltotta a kommunista pártot, mert alkotmányellenesnek minősítette (csak 1969-ben alakulhatott újjá). Amikor bő évtizede a török alkotmánybíróság betiltotta Erbakan – egy korábbi miniszterelnök! – iszlamista pártját, ő a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult. Ám annak az ankarai döntést helybenhagyó ítélete másutt is tanulságos lehet. Kimondták a strasbourgi bírák, hogy nem hivatkozhat az európai konvenció-ra olyan politikai párt, amelynek „vezetői másokat erőszakra buzdítanak és/vagy olyan politikai céljaik vannak, amelyek nem egyeztethetők össze a demokrácia egyes vagy több szabályával, vagy amelyek a demokrácia lerombolását célozzák, s az általa elismert jogok és szabadságok elnyomását”. S még hozzátették, hogy az iszlamista párt kétségeket támaszt aziránt, vajon kész lenne-e akár erővel is hatalomra jutni, vagy azt alkalmazva hatalmon maradni. Különben esztendeje a mai kormányfő, Erdogan vezetésével pár éve megalakult reformer iszlamista párt kis híján hasonló sorsra jutott a török alkotmánybíróságon.
Orbán azzal a hírhedtté vált „oszt jó napot”-tal vagy a Fideszes képviselők önkényes kordonbontásra felszólításával nem éppen jó példát adott a jogállami normák megtartásából, s tagadhatatlanul nehéz immár szilárdan megvetnie a lábát a pofonosztáshoz. De itt már többről van szó, mint a némák cinkosságáról. Nemzeti érdek megállítani hazánk további lejáratódását a nekünk legfontosabb külföldi partnerek körében. Hihet bármit a jobboldal megannyi hangadója, ócsárolhatja ahogy bírja a mérvadó nyugati médiát (és szidalmazhatja szokása szerint annak vélt „hazai súgóit”), attól még a legbefolyásosabb ottani tényezők hinni legtekintélyesebb újságjaiknak fognak, s nem a magyar lamentálóknak. Ha valahol, a trianoni traumát folyvást újraélő jobboldalon kellene emlékezniük a nemzeti tragédiává vált békeszerződést megelőző évek rólunk kialakított nyugati képére, amelynek vitathatatlanul komoly szerepe lett hazánk megcsonkításában (erre gondolva egyenesen tragikomikus a Trianon revízióját komolyan képzelő politikai erő gárdajátszmája).
Hamarosan tehát el kell dőlnie, hogy ki kap itt pofont? Az alig két évtizedes magyar demokrácia vagy a „gárdázók”? Hogyne, a Jobbik is bejárhatja a jogállam útjait, elnökének fenekedéséhez híven elmehet Strasbourgig. S hát szavakban kifogásolhatja a gárdaítéletet is, tettekben azonban – hasonlóan az előző szombati „újjáalapító” gyűléséhez – semmiképpen. S nem szegülhet szembe a rendőri intézkedésekkel, csakis papíron, bírósági beadványokban (Amerikában már az is keményen megtorolt szövetségi bűntett, ha valaki „ellenszegül a letartóztatásnak”). De a Jobbik vezéreinek tudniuk kell, hogy – miként Erbakanék panasza esetében – a strasbourgi bírák korántsem csupán a peranyagokat olvasták. S ha valaki beleolvas az e párthoz kötődő honlap írásaiba, annak szintén támadnak kétségei, az ott hirdetett elvek mennyire „egyeztethetők össze a demokrácia egyes vagy több szabályával”. A gárdát és a demokratikus legitimációit együtt már aligha lehet megmenteni. Minimum egy pofonért oda kell tartani az orcát.

Avar János

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!