Egészséges magyarságtudat, közhelyek nélkül

Csak aki nem ismeri alaposan, abban legyen legalább annyi viszszafogottság, hogy nem beszél erről harsány és hamis közhelyeket.” Lapunknak adott interjújában a főigazgató kifejtette, reméli, hogy az épületként és gyűjteményként egyaránt egyedülálló Mezőgazdasági Múzeum környezete, a Városliget belátható időn belül megszépülhet: megelevenedhetnek a millenniumi hagyományok, amikor gondozott közpark, csodálatos tó és rajta minigőzhajók kápráztatták el a hazai és külföldi látogatókat.

l Reneszánszukat élik a magyar és ősmagyar hagyományok… a tradicionális hazai haszonállatok tenyésztése és húsuk fogyasztása vagy a régi borvidékeink nedűinek vásárlása mind ennek a kifejezetten szép nemzeti nosztalgiahullámnak a részesei. Megmutatkozik ez a nemzeti hagyományok iránti érdeklődés a Mezőgazdasági Múzeum látogatottságában? Ahol egyébként a legjelentősebb tudományos értékű és legszebb gyűjteményeken keresztül tanulmányozhatjuk őseink életmódját.
– Sajnos mi ezt a konjunktúrát nem érzékeljük. Bár nagyon lelkes iskolás korú és nyugdíjas látogatóközönségünk van, a számadatok nem jeleznek semmifajta kiugró érdeklődésnövekedést.
l Ez nagyon furcsa, mert például az ősmagyar fesztiválok telt házzal működnek, viszont olyan tudományos hitelességgel rekonstruált jurtát, mint amilyen önöknél látható, nem hiszem, hogy bárhol máshol Magyarországon megtekinthet a hagyományokra éhes nagyközönség…
– Igaz ugyan, hogy reneszánszukat élik az ősi magyar életmód kellékei és külsőségei, de sokszor tapasztalhatjuk, hogy sokan – finoman szólva is – valójában nem kívánnak elmélyülni mindennek a hiteles történetében.
Gyakran reklámozzák manapság például az „ősi magyar” haszonállatok tenyésztését és fogyasztását, ami nagyon örvendetes jelenség: igenis legyenek mangalica-vágóhidak, szürkemarha-gulyák, és amikor csak lehet, fogyasszunk
régi magyar termékeket. Viszont ne hazudjuk például azt az embereknek, hogy ezek ősi, Árpád-kori hagyományok. Mert az igazság az, hogy e csodálatos magyar fajták néhány évszázaddal ezelőtt jelentek meg a hazai gazdaságokban, például a mangalica tömeges elterjedése a XVIII. század második felére tehető. Ettől még csodás és felelevenítendő örökségről van szó. Legfeljebb egyeseknek nem illik bele a felületes történelmi prekoncep-
cióikba.
l Magyarán éppen az a múzeum,
amely tudományos génbankként őrzi és dokumentálja a régi magyar hagyományokat, életformát, gazdálkodást és tárgyakat, szembekerülhet, sőt ellenfelévé válhat a felületes és konjunkturális bulvár-hagyományőrzésnek?
– Igen, bár mi természetesen nem csatázunk senkivel. Legfeljebb mindenkinek, aki megveszi a jegyet, és bejön hozzánk, lehetőséget adunk arra, hogy tudományosan igazolt hiteles hagyományokat tanulmányozhasson, őrizhessen – vagy esetleg éleszthessen újjá. Egyébként kívánatos is lenne, ha a mezőgazdaság és a feldolgozóipar általában többet „használna” minket akkor, amikor tradicionális termelési módok és termények bevezetésén gondolkodnak. Sajnálatos, hogy sokan anélkül vágnak ilyesmibe, hogy legalább egy általános tájékozottságra szert tegyenek ennek kultúrtörténetében. Ma már sokszor anélkül tervezzük a jövőt, hogy megvizsgálnánk és hasznosítanánk a múlt tapasztalatait. Ez nemcsak nagy kár, de gyakran tetemes károkat is okoz.
l Mondja meg őszintén, igazgató úr, nagyon sok hülyeséget hallhatunk reklámokban, ismertetőkben, „tanulmányokban” és a médiában a hagyományos magyar életformával, gasztronómiával és mezőgazdasággal kapcsolatosan?
– Finomabban úgy fogalmaznék: vannak sémák, amelyek hiányos ismeretekből keletkeznek, mások az átpolitizált közélet szüleményei, a harmadik típus pedig a színtisztán kereskedelmi célú – és egyébként konkrét fogyasztóvédelmi aggályokat is felvető – átverések közé tartozik. Különösen a kulináris hungarikumok esetében kell nagyon odafigyelnünk. Ha ugyanis ma egy étlapon azt látjuk, hogy mangalicapörkölt, az kifejezetten a vendéglős és a szakács etikai-erkölcsi érzékén múlik, hogy tényleg az-e. Megkülönböztetni a valódit a hamistól – hitelt érdemlően – ugyanis legfeljebb tízezerből egy ember tudja….
Egyébként a hungarikumok örvendetes reneszánsza ránk is fontos feladatokat ró: időszaki kiállításokkal, kiadványokkal, múzeumi programokkal kell segítenünk az embereket, hogy mindenki a maga szintjén és igénye szerint legalább általános tájékozottsághoz jusson azokról a magyar mezőgazdasági termékekről, amelyeket egyre harsányabban reklámoznak. Ettől persze még senki nem lesz sem élelmiszer-biztonsági, sem pedig mezőgazdaság-történeti szakértő, de abban mindenképpen segíthet ez a tudás, hogy legalább tudjunk kérdezni és – adott esetben – merjünk kételkedni… Megjegyzem, a tudatos magyar viselkedést valahogy úgy képzelem, hogy először megismerjük a hungarikumainkat, utána elhatározzuk, hogy ezeket szeretnénk vásárolni, támogatni, fogyasztani és népszerűsíteni. Majd azt is elhatározzuk, hogy mindezért bizonyos áldozatokat is hajlandók vagyunk hozni. Például egy kicsivel többet fizetni. Mert az olcsóságnak és az akciós áraknak ennek a borzalmas kultuszában kicsit elfeledkeztünk arról, hogy a minőség általában nem tud a legolcsóbb lenni.
Ráadásul fontos tudatosítani magunkban, hogy mi mindenért is érdemes hazai termékeket fogyasztani: ízletes, tápanyagban gazdag, egészséges, magyar értéket mentünk és teremtünk, ráadásul védjük vele a környezetet is, hiszen amit itthon megtermelnek, azt nem kell messze földről ideszállítani. Ezen alapinformációk birtokában képzelem el én az egészséges és büszke magyarságtudatot, aminek népszerűsítése eminens feladata a Mezőgazdasági Múzeumnak is.
l A magyar termékek gyártásával, kereskedelmével foglalkozó üzleti szereplők részéről van igény a múzeum által felhalmozott tudásra?
– Nem vagy alig…
l Ez is elég meglepő…
– De információim szerint sajnos más, néprajzi, történeti gyűjtemények ajtajait sem ostromolják hiteles információkért. Tudomásul kell vennünk, hogy sajnos a hagyományőrzés divatjának korában aggasztóan kevés igény van magának a hagyománynak az alaposabb megismerésére.
l Vagy talán már a globalista bulvár tömegkultúra ellenében létrejött hagyományőrzés is elbulvárosodott?
– Nem gondolom azt, hogy mindenkinek teljes mélységében kellene ismernie a magyar hagyományos kultúrát és életmódot. Csak aki nem ismeri alaposan, abban legyen legalább annyi visszafogottság, hogy nem beszél erről harsány és hamis közhelyeket. Tudom, csak a bombasztikusnak van hírértéke, de a magyar múlttal kapcsolatban igazán figyelemfelkeltő érdekességeket csak az tud(na) mondani, aki nagyon ismeri. Azok pedig általában szerény tudósok és muzeológusok, akik – ha nem kérdezik őket – csak hallgatnak, és legfeljebb a múzeumi évkönyveinkben tanulmányok formájában adják át ismereteiket.
l Én is csak onnan sejtem, hogy számos ősmagyar rendezvényen a magyarok ősi kultúráját megszégyenítő jurtákat állítanak fel, mert többször alaposan megnéztem az önök múzeumában található jurtát és a többi honfoglalás kori magyar szállás makettjét…
– Abban a kereskedelmi háborúban, ahol egzisztenciális kérdés, hogy valaki azt bizonyítsa, az ő jurtája a leghitelesebb, egy múzeum nem tud és persze nem is akar részt venni. Tudomásul kell venni, hogy az ősi magyar hagyományok felidézése iparággá vált, ahol a tőkeerőssé váló szereplők minden eszközt megragadnak arra, hogy az általuk kiépített imázst mindenáron hitelesként fogadtadtassák el. Szükség esetén ennek érdekében még magát a múltat is hajlandók eltörölni vagy újraírni.
l Nem csak iparággá, de a politikai kommunikáció részévé is váltak a hagyományaink
– és nem csak a jobboldalon. Egy hete az SZDSZ tisztújításakor nem kis büszkességgel jelentették be a párt új vezetői, hogy egy vidéki kékfestő mester is bekerült a vezetésbe. Talán ezzel is azt akarták jelezni, hogy – úgymond – nyitnak a magyarság sorskérdései és a vidék Magyarországa felé? Nekem kicsit viccesnek hatott ez az egész…
– Ha kérdésére érdemben válaszolnék, megszegném a magam elé állított normát, azaz állami alkalmazott nyilvánosan ne politizáljon. Egyrészt nem az ő dolga, másrészt az idejét töltse inkább a köz érdekében végzett magas színvonalú munkával. Egyébként a kékfestést csodálatos, komoly népművészeti értéket képviselő munkának tartom, amitől nem hiszem, hogy érdemes elvonni az időt politizálásra.
l Csak nálunk Magyarországon vagy máshol Európában is bulvárosodáshoz vezetett a hagyományok konjunktúrája?
– Nem tudom. Kicsit tartok tőle, hogy máshol is nagyon nehéz ma már elválasztani a hitelest a hiteltelentől.
l De hát éppen erre lennének például önök itt a Mezőgazdasági Múzeumban, akik immáron száz éve őrzik és kutatják a régi magyar népéletet.
- Igen, ez az a fajta klasszikus múzeumfelfogás, amelyben egy közgyűjtemény nem csupán tárgyak gyűjtője, őrzője és kiállítója, hanem az adott területen alapkutatások, leletmentések és tudományos publikációk forrása is. Az olyan etalonértékű tudományos feltáró munkák műhelye, amelyek lehetővé teszik például azt, hogy egzakt adatok és bizonyítékok alapján szállhassunk szembe a dezinformációkkal és a felületességekkel. Ezt a fajta érdekektől és konjunktúráktól mentes kutatóműhelyet viszont csak nyugodt, biztos és hosszú távra tervezhető financiális háttér mellett lehet kialakítani. Ráadásul gyakori sajátossága ennek a fajta „múzeumi alapkutatásnak”, hogy sok esetben csak évtizedekkel később keresik, értékelik és hasznosítják mindazt, amit feltártunk és megőriztünk.
l Önök még „alapkutatnak” egyáltalán a mezőgazdaság története területén?
– Sajnos költségvetési okok miatt egyre kevesebbet. Azt is gyakran önszorgalomból valamelyik kolléga megszállottságára apellálva. A kialakult helyzet ismeretében ezért is javasoltam néhány évvel ezelőtt, hogy hozzunk létre a múzeum szervezeti keretei között, de elkülönített pénzügyi alappal egy agrártörténeti intézetet.
l Az önök múzeuma nem csak mint gyűjtemény, hanem mint épület is világhírű, hiszen a Városligeti-tó által körülölelt épületegyüttes – ahol a gyűjteményeik találhatók – már önmagukban is világhírű. Ma viszont a tó egy része ki van szárítva, a park állapota leromlott. Ha megnézzük a régi képeslapokat, olyan volt ez a környék száz éve, mint valami kis édenkert, ahová Európa első földalattijával juthattak el az emberek, és ahol minigőzhajó vitte körbe a tavon az érdeklődőket, mielőtt egyáltalán bejöttek volna a múzeumba. Miért ez a pusztulás és pusztítás?
– Szép rekonstrukciós tervekből van bőséggel, de nem valósult meg belőlük szinte semmi. Az első reménysugár az, hogy állítólag hamarosan befejeződik a műjégpálya felújítása, de sajnos az sem egy átfogó városligeti megújulás részeként. Pedig az egyetlen járható út az lett volna, hogy tökéletesen visszaállítsuk ennek a környéknek a millenniumi hangulatát, akár még a minigőzhajóval és a kertművészeti remekeknek számító rendkívül igényes közparkkal együtt is. Ha újraéledne, ez a vízzel körbevett édenkert akár a világörökség díjra is eséllyel pályázhatna.
 l Úgy tűnik, az önök helyzete mégis egy kicsit kedvezőbb a múzeumi átlagnál. Fenntartójuk a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Miniszté-rium, amelynek vezetői – ha jól tudom – nagyon büszkék a gyűjteményre és mintha a politikai csatározások és a gyűjtemények életében különösen káros, hirtelen, átgondolatlan változások is régóta elkerülnék ezt az intézményt…
– Volt olyan időszak, amikor úgy tűnt: a kulturális minisztérium felügyelete alá kerülünk, de végül győzött a tradíció, és ahogy 1896 óta mindig, maradtunk a mezőgazdasági tárcánál. Ezúton is szeretnék tisztelegni a múzeumot alapító Darányi Ignác, egykori földművelésügyi miniszter emléke előtt, aki 1895 és 1910 között két ciklusban 12 évig sikeresen vezette a minisztériumot. Munkásságát nem csak a múlt, hanem a még a jelen is őrzi, hiszen múzeumon kívül több mezőgazdasági oktatási és kutató intézet alapítására az ő hivatali ideje alatt került sor. Azt hiszem, önmagában az a tény, hogy a minisztérium ragaszkodott hozzánk, jelzi fenntartónk elkötelezettségét a mezőgazdaság hagyományai iránt. Szerencsére fenntartóink tisztában vannak azzal, hogy egy egészen különleges, pótolhatatlan „kincs” az, ami itt felhalmozódott az elmúlt száz év során. Nem így a nagyközönség egy része: a Mezőgazdasági Múzeumról ugyanis kevesen tudják, hogy nem egy a világ sok mezőgazdasági múzeuma közül, hanem szinte az egyetlen. A XIX. század második felében ugyanis, amikor Európa nagy szakmúzeumait is létrehozták, a legtöbb országban már az ipari fellendüléssel együtt hanyatlóban volt a mezőgazdaság. Nálunk éppen ellenkezőleg: ezt a közgyűjteményt elődeink akkor hozták létre, amikor a földművelés, az állattenyésztés, a borászat, a halászat és a méhészet a fénykorát élte hazánkban. De azért is különös érték ez a múzeum, mert az épülete és a gyűjteménye egyaránt műemlék és hungarikum. Talán nem tűnik szerénytelennek, de a világon jó néhány a magyarországihoz hasonlóan szép egyiptomi gyűjtemény vagy rendkívül gazdag képtár található. De ilyen nincsen még egy Európában. Ezt tudnia kell nem csak az agrár, de a kulturális kormányzatnak és a műemlékvédelem vezetőinek is.

Bóday Pál

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!