Hasznosítsuk Széchenyi életútját
Most, amikor reformlázban él az ország, különösen időszerű a legnagyobb magyar, Széchenyi István reformelképzeléseiről szólni.
„Ha országunk nagyjai, tehetősebbjei mind egyetértenének, s közakarattal, közerővel törekednének a haza javát előmozdítani, mi lenne néhány esztendő múlva hazánkból” – írja. Széchenyi különösen 1826-tól megjelent írásaiban ostorozta a megosztottságot, többször hangsúlyozta, hogy „ne oszoljon meg a magyar erő”. Rámutatott arra, hogy a megosztottság gátolja a reformok megvalósítását, végső soron megakadályozhatja azokat. Széchenyi a fejlődést segítő változások érdekében rámutat arra, hogy: „ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit, az embert, ne vessen meg senkit, s tiszta legyen minden irigységtől”.
A legnagyobb magyar Béla fiának 1857 novemberében írt levelében feltárja sikerének egyik forrását, amikor kifejti, hogy a változások előtt „mélyen átgondoltam minden körülményt, minden lehetséges akadályt mérlegeltem, vagy elhárítottam, vagy legyőztem, s nem feledkeztem meg semmiről, amiről a siker érdekében szükség volt”. Ennek ellenére nem sikerült Széchenyinek valamenynyi elképzelését jól megvalósítani. A mának szóló fontos üzenet az is, hogy a reformokat csak minden körülményt figyelembe vevő tervezéssel, előkészítéssel lehet valóra váltani. Ennek érdekében más országok tapasztalatait is alaposan tanulmányozni kell. Széchenyi hangsúlyozta: „A világ fergetegeiben kellene tapasztalást gyűjteni, s hasznos ismeretekkel hazánkba visszatérni.”
Az iskolai tanulmányait kiváló eredménnyel végző Széchenyi mindennél többre értékelte a sok tapasztalattal rendelkező honfitársait. Felismerte, hogy a haza javát szolgáló változásokhoz nem elegendő az iskolában szerzett tudás, emellett szükség van a nagy tapasztalatú emberek tanácsainak mérlegelésére is. A reformok megvalósítása során elkövetett hibák sem kérdőjelezhetik meg a változás szükségességét. Széchenyi kifejti: „A szép remény fejében minden hasztalan törekvést, fáradozást elfelejteni tudni, s új erővel mindig kiállni” a felemelkedés érdekében. A felemelkedés azonban áldozatokkal is jár. „Honunk minden lakosaira nézve legszentebb kötelességünk önkényesen, állapotunkhoz alkalmazkodva ideig óráig áldozatokat tenni, melynek más nemzetek előmenetelüket köszönhetik.”
Széchenyi számtalan helyen hangsúlyozta, hogy krízis nélkül nem lehet nagy változásokat végrehajtani, de annak a gyümölcse idővel beérik. „Boldog a mai angol, ki már átesett a krízisen, s annak csak áldását tapasztalhatja”. A haladást azonban csak úgy valósíthatjuk meg, hogy az arra illetékesek a közjóért fáradoznak. „Hazánk lakóinak nagy része inkább az önjót, mint a közjót tekinti fontosnak.” Pedig „a közjóra törekvés, s az önmagunkért való fáradozás egyenlően kitelik tőlünk, csak úgy tesz bennünket hasznos polgárokká, ha ezen kötelességeket egymás mellett gyakoroljuk.”
Az eredményes jövőformálás csak akkor valósul meg, ha „hasznos és nem lármázó hazafiak vagyunk” – írja a legnagyobb magyar. „Ki a közösségnek akar használni, legelső kötelessége magáról egészen elfelejtkezni. S ki ezt nem cselekszi, nem is lesz soha hasznos embere hazájának.”
A jövőt megalapozó változásokhoz „nemes hazafiság kell, hol sokszor dicséret, s taps helyett fanyar visszavonulás, elhidegülés, egy részről gyűlölet van. Esztendőkig tűrni lelki sérelmet: ehhez kell a szó legsúlyosabb értelmében a férfiú”.
Sérelmekben gazdag országunkban érdemes elgondolkodni a legnagyobb magyar ezen megállapításán.
Dr. Takács Imre, Hajdúszoboszló
Volumen és százalék –
avagy nyugdíjbomba…
A számokkal bűvészkedés mindenkor az azzal érvelő (személy, párt, hatalom, sajtó stb.) általi kinyilatkozást szolgálja.
Itt van például a milliókat érintő nyugellátás kérdése. Az idén már a csapból is az folyik, hogy átlagosan 6,5 százalékkal emelkednek a nyugdíjak. E kalapból 5 százalék illet mindenkit alanyi jogon, és a többit a már régóta vesztesek (sok éve nyugdíjas réteg) kapják. De közben senki nem tesz említést, hogy miért is váltak leszakadóvá a mintegy 10-15 éve még viszonylag tisztes összeggel nyugdíjba menők is? Ugyanis a csupán százalékos emelés okán nyilvánvaló, hogy az alacsonyabb nyugdíjjal rendelkezők az évek során szép lassan – volumenben –, tendenciózusan egyre roszszabb pozícióba kerülnek, miközben a magasabb bázisúak előnye (bár csak az előbbiekkel szemben) tovább növekszik.
De itt rögvest szembeszélként kell figyelemmel lenni azokra, akik a mai magasabb nyugdíjuk kiérdemlését a hosszabb szolgálati (munkás) években, az aktív életükben befizetett nagyobb járulékban stb. látják helyesnek. De szót kell emelni egy másik réteg helyzetéről is. Néhány évvel ezelőtt – akkor – nagyon sokan örömmel konstatálták a jobban fizetett aktív polgárok közül, hogy már cca. szeptem-
bertől megnőtt a zsebükbe kerülő nettó keresetük, mivel a levonási plafon elérésével ekkortól már nem vontak tőlük 8-10 százalék nyugdíjjárulékot. Ennek nyomán azonban a megállapítható nyugdíj felső határa is limitálva lett. Eredményeként az azonos jövedelemmel, munkakörrel, iskolai végzettséggel, szolgálati évvel, vagyis életúttal, egzisztenciával bíró – középosztálybeli? – polgárok mindössze azért a bűnükért, mert közel egy évvel korábban kerültek a nyugdíjasok táborába, pályatársaikhoz képest akár havi 30-50 ezer forinttal is kevesebb nyugdíjra váltak jogosulttá. Az egyéves eltéréssel későbbi korosztály szerint nincs is hiba eme szabályban. De nem sok évnek kell eltelnie, hogy a 2002–2007. között inaktívvá váltak közötti ilyen szakadék elérje a havi 100-120 ezer forintot is. Az évenkénti nyugdíjemelés alapját képező százalék megállapítása is nyilvánvalóan magában hordozza a számokból eredő gondokat.
Mindezekből megengedhető következtetésnek tűnik, hogy a mai fiataloknál is igen nagy bizonytalansággal – jószerével nem tervezhetően – kell számolni, hogy az állam bácsi által a tőle beszedett járulékból az esedékességkor valójában mire is számíthat. Ugyanis a levonásra (mának szóló) törvényből hiábavalóság kikalkulálni, hogy az előtte álló 30 év alatt mi fog részére „megtakarítódni”, mivel már maga az ellátási rendszer sem így működik. Azt meg végképp nem lehet tudni, hogy 30 év múlva mennyi fog az ő javára rendelkezésre állni az állam kasszájában, de azt sem, hogy ebből az akkori hatalom mit tart majd indokoltnak számára odaítélni. Talán ez volna az az érv, hogy az öngondoskodást – önkéntes nyugdíjpénztár tagságot, életbiztosítást stb. – vállalni tudók száma gyors ütemben emelkedjék.
Az államigazgatásban rejtőzik egy igen számottevő réteg, akik a nyugdíjas sorsukhoz átszervezés címén (vagyis az esedékességnél jóval hamarabb és erejük teljében) jutottak. A sérelem (a társadalmi károkozás) ott van, amikor a (létszám felesleggé válásból fakadó korengedményes nyugdíjazásukat követően – nemritkán azzal egyező időponttal – ugyanannál az intézménynél egy másik, netán szinte az eredetivel azonos munkakörben kerül az érintett alkalmazásra. Hányan vannak? A 3 millióhoz viszonyítva kevesen, azonban a munkanélküli diplomás fiatalok számához képest már jelentősnek is lehet minősíteni az arányukat. A gond mindig a részletekben búvik meg. A kifogásolandó körnek ugyanis jellemzően magas a nyugdíja és a keresete. A nyugdíj mellett dolgozók zöme viszont megélhetési gondokból (teszi) tenné a dolgát. Vagyis amíg az egyik résznél okszerű ezen korlát állítása, addig a másik felénél inkább a büntetés érződik ki.
De lépjünk ismét tovább. Egyre égetőbbé válik – a különféle okokból az elmúlt 15-20 évre jellemzően – a minimálbéren vagy a feketegazdaságban zsebből foglalkoztatottak kérdésének vizsgálata is. Az ilyen emberek nyilvánvalóan legfeljebb a nyugdíjminimum körüli összegre apellálhatnak a korhatár elérésekor, abból azonban – aki próbálja, csak az tud igazolni kellően – megélni nem lehet. Közülük van egy markáns réteg, akik a mellékesből időközben nem keveset tudtak idős korukra felhalmozni. Ők azok, akik csupán a közteherviselést kerülő indokkal vállalták az ilyen helyzetet, vagyis kevésbé kell méltányolni gondjukat. Ám van egy jelentős létszám, akiknek nem jutott a mellékesből és így félretenni sem volt módjuk. Velük mi lesz?
Németh István, Székesfehérvár
Orbán és a Frizbi
Miután pertut „ittak” (szóban), mindketten hitet tettek arról, hogy politikáról pedig e rangos műsorban nem beszélnek Ehhez képest végig (26 percig) politizáltak e mórikás műsorban. Ennyit a szavahihetőségükről. De a csúcs a záró és kolosszálisan színvonalas riporteri kérdés volt. Íme:
Hajdú: Mi szeretnél lenni… köztársasági elnök vagy miniszterelnök? („Egyébként”, a kérdés jogos, mert mit is lehet ennél fontosabbat kérdezni egy többször vesztett miniszterelnöktől?)
Orbán: …A köztársasági elnökség nagyobb tekintélyű emberek számára fenntartott hely. Az nem az alkotói… és a cselekvő elszánás helyszíne (?!) Én….mozgékony…ember vagyok…azt teszem, amit gondolok…s beleszövöm a magam gondolatait…
(Tehát ez az attraktívabb munkakör – ez a miniszterelnöki „tempó” – illik az ő alkatához.)
Igen. Egyébként, nagyon árulkodó válasz volt. S fel sem merült – természetesen – egy harmadik „alternatíva”. Mondjuk ez: egy tisztességes ügyvédi irodát nem nyitnál, Viktor, kérlek alássan? Vagy egyéb. Hisz oly sok munkalehetősége van egy volt miniszterelnöknek! Vagy mégsem? H. Á., Budapest
Milyen a magyar jobboldal?
Az 1990-es évek változásai után a Fidesz először MDF közeli (lásd Győr), majd SZDSZ közeli, majd Fidesz-polgári pártként (megtűzdelve erőteljesen keresztény matuzsálemekkel) jelenik meg, így kotyvasztva „ügyesen” a „kiugrási” lehetőségeket a liberális szövetségből. (Mert ott már az SZDSZ az úr!)
Ma már világos, hogy az Orbán–Torgyán- féle félresikerült koalíció tönkretette az erősnek mondható KDNP-t. Miközben csak a Fidesz „árvalányhajaként” lobog egy-két gazdatüntetésen, azt gondoljuk, egyik legnagyobb történelmi hibája Torgyánnak, hogy elhitte a Fidesznek, hogy belőle köztársasági elnököt csinálnak. Ezért cserébe a kisgazdák hatalomra juttatták a politikailag éretlen társaságot, a Fideszt.
2002. óta szó szerint erre a hatalomra „játszanak”, semmit nem csinálnak, csak felveszik a „sarzsit” és hőbörögnek, nyugtalanságot szítanak, bohóckodnak, választási csalásról kajabálnak. Aztán ne feledkezzünk meg a háromhetes képviselői „találkozókról”, amelyeket az Országházban szervezett a Fidesz, országgyűlési munkaként, s még bizottságot sem engedtek felállítani. Arról nem beszélve, hogy kétéves költségvetést sumákoltak össze. No és „bevásároltak” a Gripenekből! (De hogyan is?) Aztán emlékezzünk arra, hogy 1998-ban fél évig csak személycseréket produkáltak. Hajmeresztő még visszagondolni is ezekre.
A kétszeres „bukta” nem tett jót a semmittevésben ólálkodó pártnak. Legföljebb a „levadászunk egyenként titeket”, „ott lihegünk a nyakatokban” hencegése hallatszott, és persze a „ki ha én nem” vad cinikussága jön elő lépten-nyomon!
Szerencsére van egy másik ellenzéki párt is a parlamentben, amely a Fidesz ügyeskedéseit sorozatos politikai szélhámosságnak tekinti. Néha jogi palástokkal letakarva!
Azzal a butasággal dicsekszenek, hogy több miniszterelnök-jelöltet is ki tudnának állítani, és legalább háromkormánnyi hírességük tolong a hatalom környékén! (A tolongást elhisszük!) Végül szerintünk az EU „elvárása” nem az, hogy az újonnan csatlakozott országokban akár „bársonyos forradalmak” dühöngjenek! Ez nagyon sokba kerülne most már a NATO-nak is! (Mármint az EU-n belüli állandó belpolitikai rendcsinálás.)
Reméljük, Gyurcsány Ferencék jó arányérzékkel vezetik az EU-s konvergenciaprogramot, és ők nem teszik ki a magyar gazdaságot egy belpolitikai összeroppanás veszélyének.
Bakó Ferenc, Győr
Puccs van? Hol?
Rengeteget foglalkozott a sajtó Orbán Viktor Szlovákiában tett kijelentésével, amikor is Losoncon azt mondta, hogy Magyarországon puccs van. Megdöbbent ezen mindenki, pláne a szlovák sajtó. Szlovákiában Orbán azt mondta, hogy a kormány itthon hazudik, és ismét összekacsintott a szélsőjobboldallal.
Másnap egy Ján Slota nevű úr, aki nem más, mint a magyarellenes Szlovák Nemzeti Párt elnöke, azt mondta Orbánról, hogy egy „nagymagyar soviniszta, ultranacionalista”, és ő maga – mármint Slota – a magyar területen, a magyar tévében elmagyarázná, hogy szerinte „milyen veszélyeket hordoz Orbán magában”.
Ez volt a hír, a magyar emberek keresték a tankokat az utcákon, a lövészárkokat, de nem volt semmi, csak egy ügyeletes blöff, méghozzá külföldön Orbán részéről.
Eltelt még egy nap, és a szlovákiai lapok leírták a határ menti magyar város, Salgótarján fideszes alpolgármesterének, Fenyvesi Gábornak az esetét, tekintettel arra, hogy a Fidesz Magyarországon nem hazudik. Szóval ez a városvezető végre, majdnem hét évre elteltével, elismerte, hogy HAZUDOTT, nincs is doktori címe. A sajtó leírta, hogy nem lehetett, mert nincs is egyetemi végzettsége, sem főiskolai, csak a miskolci MAGÁN-egyetem papírja. Ennek elnöke arról tájékoztatta a rendőrséget, hogy ez az iskola nem ad diplomát, és államilag nem akkreditált. A lapokban az is volt, hogy a bíróság „megszüntette a Salgótarján fideszes alpolgármestere ellen folytatott büntetőeljárást (mást nem is vártunk volna!), habár maga a városvezető elismerte, miszerint nem doktor és azt is, hogy HÉT ÉVEN át közszereplőként HAZUDOTT a salgótarjániaknak!
A szlovák lapok nem értették, hogy lehetséges az, hogy egy FÜGGETLEN bíróság tárgyalás nélkül szüntette meg a büntetőeljárást, arra hivatkozva, hogy a vádirat (?) szerint Fenyvesi Gábor névviseléssel összefüggésben követett el okirat-hamisítást, de a doktori cím „nem része a névnek”.
Mindenki érdeklődött Salgótarjánban: mi lesz a sorsa a fideszes alpolgármesternek, aki 2001-ben még polgármester is volt? Mondták is az emberek: SEMMI! Mert ahogy észrevették, a Fidesz „soha nem hazudik”, a tagjai, vezetői csak a kormánnyal vannak elfoglalva. Pedig a múlt heti Vasárnapi Hírek is leírta, hogy mennyire „tiszta” a fideszes nyíregyházai megyei vezető. Most meg a szlovák lapokból megtudhatjuk, hogy az orbáni oldal is keményen hazudik, néha nagyon keményen. A bíróság meg fél, nem akarja rontani a fantasztikus viszonyát a város vezetésével. Élni akar mindenki. Csak egy kérdésem lenne: hol és kivel van itt puccs, kedves Orbán vezér?
Bulki Dávid,
Budapest–Pozsony
Holnap már hétfő lesz
Az olvasó, aki vasárnap a kezében tartja a kitűnő Vasárnapi Híreket, tudja, hogy holnap végre hétfő lesz. Remélem, holnap már nem kell Orbán Viktor lenini útmutatásaival foglalkozni. Remélem, holnap már nem kell arról olvasni, hogy mit válaszolt erre Gyurcsány Ferenc. Remélem, holnap már nem kell a Fidelitas meg ifjúsági kereszténydemokraták hülyeségeit hallgatni. Remélem, holnap nem Szijjártót meg Dundikát, Cser-Palkovicsot meg Győzikét, nem Orbán Viktort meg Hajdú Pétert, nem Gyurcsány Ferencet meg Semjén Zsoltot, nem Navracsicsot meg Lilut fogom látni a képernyőn. Remélem, hogy a nagyon olcsó Echo Tv-n megszűnik a Nép hangja című összeállítás.
Sokat remélek a holnaptól, a hétfőtől. Mert szeretném elfelejteni az elmúlt hetek rémálmait, a kidobott milliárdokat, szeretném elfelejteni azokat az arcokat, arckifejezéseket, amiket a televízió képernyőjén láttunk.
Még pár nap, és itt a nagy nemzeti ünnepünk, ami nekem sokkal fontosabb, mert nem kell eljátszani a nagy hazaszeretet szerepét. Aztán még néhány nap, és itt van a húsvét, szent ünnepünk, ami sokkal értékesebb nekem, a családomnak, mint a Semjén-féle prédikációk. Így hát nagyon várom a holnapot. Várom az ünnepeket. Szeretetben és békében.
És kérem az úgynevezett politikusokat: legalább két hétig legyenek csöndben! Szerintem a sok-sok blöffel megdolgoztak a fizetésükért.
Szász Mariann Judit, Budapest
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!